Sok nap óta nem tudtunk jelentkezni, ennek oka egyrészt a sok-sok handball.hu- és EHF-munka volt, ami miatt a csarnokból nem értünk rá feltenni a szöveget, képeket, másrészt az Internet akadozása, illetve sokszor nem is működése a szálláson. A 40.000,- Ft/fő/éjszaka árakon kívüli helyeken csak Internet-elérhetőség nélküli verziókat használhattunk, így végül előfizettünk a legolcsóbb lehetőségre. Ezért a két hétre közel 70.000,- Ft-ot kellett kiadnunk, csak hogy tisztességes munkát végezhessünk. A részletekről majd Totya bejegyzésében olvashattok, de most térjünk vissza a privát eseményekhez.Miután a bobozásról a nyitvatartási rend miatt lecsúsztunk, egyéb programokkal kellett felturbóznunk a norvégiai napokat. Szombaton az általános megítélések szerint az ország legszebb skanzenjét látogattuk meg Sandrával. Őt már a korábbi beszámolóinkból ismerhetitek, és most, a német csapat korai búcsúja után hozzánk csatlakozott Lillehammerbe, majd vált lakótársunkká a kis tóparti birodalmunkban.
A Maihaugen névre hallgató skanzen szerencsére télen is nyitva tart, és az 1700-as, 1800-as években épült házikókat is tartalmazó kültéri részei mellett a belső tereken a tradicionális szakmák korabeli műhelyeit is bemutatja. Felöleli a földrajzi terület fejlődését sok-sok évezreddel ezelőttről, és a legfontosabb történelmi pillanatokat korabeli videókkal is alátámasztja. A múzeum külső területein sétálgatva a város szépségeinek megtekintésére is nyílt lehetőségünk, mellyel az ott töltött napok alatt sosem tudtunk betelni.
Vasárnap éjjel piros-fehér-zöld színbe öltözött vendégek érkeztek hozzánk. Habár hónapokkal ezelőtt Ildikó adta a tippet a szintén autóval Norvégiába érkező három szurkolónak (akik Léderer Ákossal egészültek ki), hogy hol tudnak olcsó és jó szállást foglalni, és azt is tudtuk, hogy valahol a közelünkben lehetnek, csak három-négy nap múlva realizáltuk, hogy tőlünk körülbelül hetven méterre laknak. Ennek örömére át is hívtuk őket egy jó kis hazai elfogyasztására, némi sztorizgatással megspékelve az éjszakát.
Hétfőn egy egész napos városnézésre érkeztünk Oslóba. Ibolya már évek óta ott él, így rutinosan tudta, mit érdemes megnézni. Boszniai szerb vőlegénye, Bojan finom reggelivel fogadott minket, és amíg mi csatangoltunk, vacsorát is készített: rakott krumplit, magyar recept szerint!
Először elvillamosoztunk a kikötőbe, alulnézetből lőttünk pár fotót a várról, megnéztük a Nobel Békeközpontot kívülről. A hajók között sétálva egyszer csak egy srác lépett oda hozzánk, kiderült, hogy ő is magyar, majd megkért minket, hadd fényképezkedjen velünk és a zászlónkkal. Reméljük, ennek hatására egy újabb törzsszurkolót szereztünk!
Ezután átbuszoztunk a múzeumszigetre, Bygdøy-re, ahol megnéztük a huszadik század talán legnagyobb kalandorának, Thor Heyerdahlnak az emlékkiállítását, a Kon-Tiki Múzeumot. Heyerdahl expedíciói jópár misét megérnének: a RA I, a RA II és a Kon-Tiki hajóinak mása is ki volt állítva, valamint Totyával életünkben először élőben is láttunk Oscar-díjat. A Kon-Tiki expedícióról készült dokumentumfilm ugyanis 1951-ben elnyerte ezt a rangos elismerést. Sajnos lefényképezni nem tudtuk, mert abban a teremben nagyon sötét volt. Heyerdahl bizonyos érvényben lévő betelepülési elméleteket igyekezett cáfolni a saját kezűleg, nemzetközi stáb segítségével épített hajóin történt óceánjárással.
A Vigeland szoborparkba már sötétben érkeztünk, de az alkotó perverzitását így is alaposan átláttuk. Ezután tettünk egy kis sétát a belvárosban, megnéztük a parlamentet, az operát és egyebeket, aztán uzsgyi vissza Lillehammerbe.
Az éjszaka újabb partit tartogatott: a fotós barátunk, Stilo érkezett hozzánk vendégségbe, egy üveg Jägermeisterrel és egy flaska vodkával a hóna alatt, és ezt reggelig el kellett pusztítanunk, különben az anyag megsemmisíti magát…
A következő este különleges hangulatban telt. Teszem hozzá, hogy nálunk az este szó jelentése csakúgy, mint Kínában, itt is kicsit átalakult. Mivel a csarnokból a meccsek után 23.30-nál előbb sosem értünk haza, így ez a napszak csak ekkor kezdődött számunkra, majd tartott, ameddig bírtuk. Szóval Sandra barátunk kedvenc magyar zenekara a Republic, és a pálinkánkba kapaszkodva mindannyian bátran énekeltük az összes sláger karaoke verzióját.
A Dániába utazásunk durva akadályokat görgetett elénk. Lillehammer elhagyása (a név norvég jelentése kis kalapács, ez szerepel a bejegyzés címében is) egyébként is komoly érzelmi húrokat pengetett, mert nagyon megszerettük ezt a tájat. Az időjárási körülmények sem nekünk kedveztek. 315 kilométerünk volt Larvikig, ahonnan a kompunk indult Hirtshalsba, Dániába. Mivel a járatra reggel hét óráig be kellett csekkolnunk, így szó sem lehetett alvásról. A meccsek után zárásig a csarnokban csöveztünk Lillehammerben, utána még újabb közel két órát töltöttünk a válogatottak hoteljében. Az utunkat hóviharok, hóátfúvások, hatalmas széllökések kísérték, de szerencsére fentről most is jött a támogatás, és túléltünk mindent.
A négyórás kompúton hatalmasakat röhögtünk, és aludtunk, majd ismét röhögtünk, miközben a gyalogolni kívánó csapattagunknak a „what shall we do with the drunken sailor” nótát énekelgettük (magyarul: Baj van a részeg tengerésszel). A természeti képződményeit tekintve unalmasabb Dániában helyenként hó, helyenként szélvihar, és néhol intenzív havazás várt minket. A szállásunkat simán elfoglaltuk, Sandra még a másik középdöntő-csoport utolsó meccseire is benézett Herningbe, mi pedig inkább kipihentük az út fáradalmait. Most a hétvégi helyosztó meccsekre készülünk lázasan.
Egy téma van, amiről még nem meséltünk: a szarvasok. Igazából sosem tudjuk már pontosan, hogy éppen rén-, vagy jávorszarvasokról is beszélünk. Azt már írtuk, hogy almát tettünk ki nekik a teraszra a norvégiai szálláson, és egyszer az el is tűnt. Viszont azóta ez újra megismétlődött. Az utakon haladva egyes szakaszokon a „Vigyázat, jávorszarvas-veszély!” – táblák fogadtak minket, főleg az erdősebb szakaszokon, és azokból bőven adódott a szállásunkhoz vezető úton.
A záró napunkra különleges csemegével készültünk: egyik kedves törzsolvasónk kérésére megkóstoltuk a rénszarvashúst. Pörköltöt készítettünk, ami, jelentjük, nagyon finom volt! Az utolsó ottani utunkon, mikor a csarnok felé haladtunk, a másik kocsiban utazó Ibolya és Sandra az út mellett látott három jávorszarvast, és örültek is, hogy mi mennyire boldogok leszünk, mert egész idő alatt erre vártunk. A mi szokásos pechességünk miatt viszont erről is lemaradtunk, ellenben hullócsillagot láttunk előző este, és kívántunk is valamit. Sajnos egyikőnk kívánsága sem a magyar válogatottal volt kapcsolatos, ez a svédek elleni sorsdöntő meccsen volt látható…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése