Itteni idő szerint reggel hatkor keltünk, csakúgy, mint otthon, munkába menet, így most a többiekhez képest van egy-két óra fórunk, amit blogírásra fordítunk.Kezdjük néhány szóval az utunkról, mert ezt megígértem az egyik ősbarátomnak. (EZ az első, számold!) Szerencsére végig szinte pontosan indultak a gépeink, így nem volt gond a csatlakozással. Ez volt az első alkalom, hogy Lufthansával repültünk, és bátran fogjuk ajánlani mindenkinek mostantól, mert kiváló szolgáltatást kaptunk a pénzünkért. A sima, gagyi jegyünkkel is sorra kaptuk a finom kaják mellé a borokat, és még röviditalt is, felár nélkül. Münchenben is maradt még vagy bő fél óránk a beszállásig, ezalatt az üvegre tapadva sasoltuk, vajon mikor tolják fel a gépre a mi csomagjainkat. Mikor már az összeset felpakolták, megérkezett még egy utolsó bőröndszállító kocsi, két, letakart, ponyvás utánfutóval, és egy harmadikkal, amin egészen véletlenül három csomag pihent… Azt hittük, csak mi képzeltük bele, hogy azok a mi bőröndjeink, de Sao Paulóban kiderült, hogy nem a csalóka elménk játéka volt az egész.
A München – Sao Paulo járat 11 óra 50 perces menetidővel, és 9867 km megteendő távolsággal kecsegtetett. Ebből körülbelül 2000 km-t tettünk meg Európa, és 2300 km-t Dél-Amerika szárazföldje felett, a többi volt „csak” óceánjárás. Kicsit elméláztunk a kérdéskörön, hol jobb lezuhanni, a víz, vagy épp a szárazföld fölött, de szokás szerint nem jutottunk eredményre.
Sao Paulóban némi plusz papírmunka után gyorsan a csomagjainkhoz jutottunk. Itt ugyanis az a rendszer, hogy ha továbbutazol, akkor is ki kell csekkolnod minden pakkoddal együtt, majd a csatlakozó járathoz újra be. Viszonylag gördülékenyen ment minden, a kézipoggyászok átvizsgálása is vicc volt az Európában megszokottakhoz képest.
Ahogy Márk barátunk mesélte, nekünk is sikerült egy korábbi járatra áttetetni a jegyeinket (és a csomagjainkat is), így nem kellett további két és fél órát kidobnunk az ablakon, hanem egy negyven perces repülés után már Rióban voltunk. Ez a negyven perc fantasztikus látvánnyal ajándékozott meg minket, szinte végig a part mentén suhantunk, nulla felhővel. Rióban már várt minket Sandra, egy gyors üdvözlés után pedig szereztünk készpénzt automatából, na meg taxit, és már vágtattunk is a szállásunkra. Itt egy kis helyi hölgy várt minket, akit mi nemes egyszerűséggel Izaurának, vagy épp Zsanoáriának neveztünk. Szegény nem értett angolul, viszont ezen hiányosságát rengeteg mosollyal és lelkesedéssel kompenzálta. Hamarosan beesett szállásadónk, Clarisse édesanyja is, szintén gyér idegennyelv-tudással, de hatalmas lelkesedéssel rendelkezett.
A kötelező körök letudása után belepattantunk a fürdőrucikba, és irány a város. Gyakorlatilag másfél saroknyi távolságra lakunk a Copacabanától, ezért (is) itt áztattuk meg magunkat először az óceánban. Kipróbáltuk az első kilós ebédünket is. Ez egy jól bevált rendszer itt: az étteremben svédasztalos a kiszolgálás, és a pénztárnál a súly alapján fizetsz. Ildikó és én egy szerény hatvan dekás ebédet nyomtunk, de Totyi meg sem állt egy kiló alatt.
A délutáni Copacabana-túra után beszereztük a buszjegyünket a pénteki santosi utazásunkra, majd némi otthoni pihi és Skype után eltaxiztunk az állítólag menőbb strandra, az Ipanemára. Hát, az igaz, hogy ott több emberke volt, de valahogy hangulatilag a Copacabana jobban bejött nekünk. Ráadásul nem is koszos, ahogy azt az útibeszámolók harsogják.
Ma a Megváltó Krisztus vár ránk, és ki tudja, még mennyi egyéb meglepetés. Ha minden jól megy, és továbbra is tudunk kóbor wifit vadászni, akkor holnap reggel elmesélem, miket pipáltunk ki.
