Mégsem vesztünk el!

Nem is tudom, hol folytassuk a kis naplónkat. Talán ott, ahol a fonalat legutóbb leraktuk. Ugyan könnyűnek nem volt mondható, ám örömtelinek sokkal inkább nevezhetjük a Kínából való hazatérésünket követő visszaállást az itthoni kerékvágásba. Az ünnepeket pihenéssel töltöttük, hogy minél több erőt gyűjtsünk az előttünk álló hosszú szezonra. Aki azt hiszi, hogy csak a sportolóknak kemény egy ilyen szezon, az sosem volt még sem segítő egy csapatnál, sem a sportról firkáló figura, de egészen biztosan aktív szurkoló sem.

Januárban a Bajnokok Ligája küzdelmei folytatódtak az ETO számára, ahol egy jó véghajrával a győriek csoport-másodikként jutottak a középdöntőbe. A sorsoláson azért is izgultunk, hogy olyan ellenfelek jöjjenek, amelyek székhelye számunkra még megközelíthető lehet. Az L-betűs trióból, vagyis a Ljubljana – Larvik – Lipcse lehetőségek közül mi az utóbbi mellett döntöttünk. Larvik nagyon messze van, Ljubljanában tavaly voltunk, Lipcse viszont eddig érintetlen terület volt. Ezt a döntést segítette, hogy a német barátunkkal, Sandrával már a januári győri találkozásunkkor előrevetítettünk egy közös németországi sörözést, mely így rövid időn belül realizálódhatott is.

A „stábautónkkal” (Opel Tigra) egy februári szombat-vasárnap-hétfő háromnapos útra nevezett be a háromfős csapatunk: Ildikó, Totya és jómagam. Totya jó szokásához híven bebizonyította, hogy a nyolcszáz kilométert végig lehet úgy aludni, hogy Prága magasságában is csak azért ébred fel az ember, hogy megkérdezze: „Mikor állunk meg pisilni?”

Lipcsében kiváló hippi-stílusú szállás, Sandráék, a „német Temesvári Andrea” és kutyája, továbbá egy izzadságos ETO-győzelem várt ránk, kiegészítve némi sörrel, knédlivel, húst hússal, és egy jó kis harccal az Internet-lehetőségért a csarnokban. Összességében minden nekünk játszott, hiszen a tv-közvetítéssel gondok voltak idehaza, így újabb komoly látogatottságot tudtunk magunkénak azon a napon is – a kiharcolt netnek hála ugyanis végig élőzni tudtuk a gólokat.

A március újra sok-sok munkával telt, de akkor már igazán vidám hangulatban, mert a Wizzair egyik januári akciójának köszönhetően fejenként 12.000,- Ft-ért tudhattuk a zsebünkben egy ötnapos svédországi út repülőjegyeit. Természetesen ennek az utazásnak is a kézilabda adta az apropóját, méghozzá a magyar válogatott Eb-selejtezője, melyre április 1-jén került sor egy Malmö melletti svéd kisvárosban, Lundban. A jelenlétünk újra sikert hozott az általunk biztatott csapatnak, mi pedig a helyszínen találkozhattunk több kedves ismerőssel is. Ott volt az egyik közönségtalálkozóról már személyesen is ismert István (a párjával, Ildikóval), aki évek óta segíti a munkánkat Svédországból, hiszen ott él, és fotósként tevékenyen részt vesz az ottani kézilabdával kapcsolatos teendőkben. Emellett megismerhettük végre személyesen is az egyik törzsolvasónkat, Ibolyát, aki Norvégiából ruccant át erre a találkozóra.

Ami az utazást magát illeti, aki ismer minket, vagy épp csak nyomon követte a szerencsétlenkedéseink sorát, melyeket Kínában követtünk el, egyáltalán nem csodálkozik, hogy ez az öt nap sem zajlott zökkenőmentesen. Először is a még itthonról bérelt kisbuszról derült ki, hogy két személyautó lett belőle (persze jóval borsosabb áron, mint amivel előre számoltunk). A repülőn együtt utaztunk a magyar válogatottal, ez a pozitívumok sorát gyarapította. A kínai útból tanulva zömében már csak kézipoggyászok voltak nálunk, illetve hetünknek összesen három közös bőrönd.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, ez volt az első olyan utunk, amikor a stábunk mind az öt tagja el tudott jönni. Két Skandinávia-mániás baráttal kiegészülve vágtunk neki ennek a túrának.

Az öt nap alatt számos helyen megfordultunk, gyakorlatilag Svédország déli partvidékének egy jó részét bebarangoltuk. Jártunk Malmöben, Lundban, Trelleborgban (ugye, milyen szép is volt…), Ystadban (emellett laktunk), láttuk a Nils Holgerssonnak állított emlékművet, kimentünk a tengerhez, ahol az ország legdélebbi pontja, Smygehuk található, valamint felmásztunk a „svéd Stonehenge”-nek is nevezett látványossághoz, az Ales Stenar szikláihoz is.

Ezen kívül egy komplett napot szántuk egy koppenhágai kirándulásra. Az Öresund hídon gurultunk át a két ország között, ami önmagában is egy fantasztikus élmény volt. Első utunk a Jacobsen-család szentélyébe vezetett, vagy ahogy többen ismerhetik a világon, a Carlsberg-gyárba. Jó pár órát elidőztünk ott, és a roppant érdekes túra vége is tartogatott meglepetéseket a belépőjegyhez tartozó fejenként két pohár sör formájában. A hangulatunk innen már igazán emelkedett volt, hiszen természetesen nem a pilseni típusú söröket választottuk a csapolt csodák közül. Koppenhágában végigjárkáltuk a látványosságok zömét, ami nem volt túl egyszerű feladat, mivel egy a húsvét vasárnapot megelőző nap volt, amit a legtöbben az utcán tömegben hömpölygésre használtak ki. Azt meg már nem is akarom megemlíteni, hogy a Kis hableány szobrát hiába kerestük, a helyén csak egy táblát találtunk, miszerint a sanghaji Világkiállításra vitték országimázs-javításnak. El se akartuk hinni, hogy Kína még itt is kísért minket…

Az utazásunk egyik csúcspontja mégis csak a malmöi reptéren várt ránk, ahol a kint vásárolt mobilnet segítségével az Interneten keresztül nézhettük végig a magyar válogatott békéscsabai visszavágó meccsét, a svédországi csatára kiutazó magyar szurkolókkal együtt. A végletekig kiélezett találkozó győztes góljának belövésekor aztán szinte az egész reptér felrobbant attól a megkönnyebbült ordítástól, ami akkor hagyta el a torkunkat. Joggal kérdezhetitek, ha mi ott voltunk mind az öten, akkor hogy lett ebből komplett cikk? Na, az legyen a MI Titkunk!

Ezután ebből az idényből már csak egy nagyobb út volt előttünk: május végén a csehországi Eb-selejtezőre is kilátogattunk. Először jó ideig hezitáltunk ugyan, de mikor kiderült, hogy a találkozót Pilsenben rendezik, minden kétségünk azonnal szertefoszlott. A lipcsei trió egy nagyobb lélegzetvétel alatt, egy kétnapos programdömping keretében bejárta Pilsent, belecsöppent egy választási kampánybuliba, megkóstolt egy halom helyi folyékony nevezetességet, a helyszínen egyetlen magyar médiumként megjelenve kiszurkolt egy újabb selejtezőbeli győzelmet a lányoknak, indult a „The PUB” országos versenyén, és hazafelé még Prágát is bejárta.

A kézilabdaszezon zárulta egy pár hónapja „érlelődő” nagy változást is hozott stábunk életében. Szimbolikusan úgy is fogalmazhatunk: ötfős szerkesztői brigádunk egy hatodikkal bővült. Megszületett ugyanis Paha (és felesége) első gyermeke, aki egyben az első stáb-babaként is csöppent közénk. Amint azt a mellékelt fotóról is láthatjátok, a handball.hu életformát nem lehet elég korán kezdeni, ezt már Eszter is tudja! Mi szívünk szerint azonnal kézilabdázónak küldenénk a kicsit, és már posztokat is javasoltunk a büszke szülőknek, ám ők (lehet, hogy pont azért, amiért ennyire jól ismerik ezt a sportágat,) egyelőre hezitálnak a döntésen. :)

Én is otthon

Ahogy azt korábban már részletesen ecseteltem útinaplónk hasábjain, én külön érkeztem Kínába és mivel másik légitársasággal utaztam, bár egy napon, de külön időpontban és útvonalon jutottam haza, mint a többiek. Karácsony után, egy kisebb megfázás és az át(vissza)állás nehézségei közepette a hazaútról szóló írásommal zárnám kínai kalandjaink sorát.

Helyi idő szerint fél hétkor szólt az ébresztő a Green Tree Inn hotelben, hogy gyors pakolászás után a lehető leghamarabb el tudjunk indulni a Pudong Repülőtér felé, ahonnan a többiek gépe elméletileg a délelőtt folyamán indult. Az én járatom csak délután fél kettőre volt „időzítve”, de nem sok értelme lett volna azért a pár óráért még ott maradnom, majd egyedül átutaznom a városon.

Utolsó „kalandként” egy mágnesvonatozás volt még betervezve, ezért a Maglev állomásáig taxival közlekedtünk. Itthon tudtuk meg, hogy valószínű jól döntöttünk, mert baleset miatt állt a sanghaji metróközlekedés egy ideig és bár nem tudom a mi útvonalunkat érintette-e, biztos hatalmas volt a káosz „odalent”.

Bár a mágnesvasút „csak” háromszázzal ment, kb. tíz perc alatt kalandjaim kezdetén, a Pudong Repülőtéren találtuk magunkat, ismerősként „üdvözöltem” az érkezésemkor még oly idegennek és valótlannak tűnő épületet. Hamar kiderült, hogy nem volt hiábavaló, hogy mindannyian kijöttünk már délelőtt, hiszen a többiek indulását is áttették délutánra és egy gyors reggeli elfogyasztása után az is kiderült, hogy én is csak egy órás késéssel, fél háromkor kelek útra, mindezek az európai hóhelyzet miatt történtek. Mit mondjak, kellemes érzésekkel vártam a becsekkolást…

Az idő gyorsan repült, így már állhattam is be a Lufthansa sorába, hogy feladjam a csomagomat, amiről rögtön a feladás után ki is derült, hogy alaposabb, kézi átvizsgálásra szorul. A filmekben sokszor látott, duplafenekű bőrönd aljából „kiömlő” kábítószeres zacskók rémképével mentem be az átvizsgálásra szolgáló helyiségbe, ahol éppen egy német pár alsóneműit vizsgálták át, valamilyen apró tárgyat keresve. Szerencsére én hamar végeztem, az éber csomagvizsgálóknak mindössze az ajándékba vitt kb. tíz darab gránát alakú (!) rízspálinkás agyagedény szúrt szemet, valljuk be jogosan. Szerencsére nem kellett megválnom tőlük, gyorsan visszacsomagoltam őket és máris megkaptam a beszállókártyámat.

Innen már gyorsan pörögtek az események, sőt sajnos túl gyorsan is, ugyanis míg a többiek a jól megérdemelt business váróban fogyasztották a késés miatt „kiutalt” ebédjüket én mezítlábas „economy” utas lévén gyorsan „shoppingoltam” egyet, majd leültem egy konnektor mellé internetezni. Aztán mire felnéztem, a többiek már kb. a repülőgépben ülhettek, így végülis nem tudtunk elköszönni és jó utat kívánni egymásnak.

Nem sokkal a beszállás előtt újabb „trauma” ért: sehol nem találtam az egész útra elegendő, jobbnál jobb zenékkel gondosan feltöltött mp3 lejátszómhoz vásárolt elemeket. Sebaj, gondoltam gyorsan veszek egy új csomagot, de hamar lelomboztak: elemet a tranzit zónában nem lehet vásárolni… Nem hazudok, a víz levert egyből, elképzeltem, hogy vagy zene nélkül ülöm végig az utat, vagy hallgatom a gépen kínált tinglitangli „világslágereket”. Aztán eszembe jutott a megoldás: a fotósfelszerelésemben lévő normál méretű ceruzaelemből, egy hatos elemtartóból, valamint egy szintén nálam lévő számítógépes hálózati kábelből barkácsoltam egy átmeneti áramforrást. Mindezt a vécében, mert az egész szerkezet hasonlított egy amatőr bombára és nem szerettem volna emiatt „lekésni” a gépet…

Aztán a Boeing 747-400 típusú gépbe beszállva gyorsan elfoglaltam a korábban az interneten kiválasztott utolsó soros, középső szektorban lévő helyemet (amikor rájöttem, hogy le lehet előre foglalni a székeket nekem is, már nem volt jobb hely…), és felkészülve a majd’ 12 órás útra nyugodtan szemléltem, hogyan telik meg az óriásgép utasokkal. Egy ideig úgy tűnt, hogy szerencsém lesz: az előttem lévő ülésbe nem jött senki. Már örültem, hogy nem lesz, aki teljesen hátradőlve tölti előttem az út nagy részét, ám „utolsó utániként” megérkezett egy kétméteres figura, így az örömöm hamar elszállt.

A kapitány gyorsan elnézést kért a késésért és azzal próbált nyugtatni mindenkit, hogy az eredeti tervekhez képest fél órával rövidebb lesz az utunk, így tulajdonképpen csak fél órát késünk. Végül időben fel is szállt, hogy egy fél nap múlva már Európában legyünk. A csodálatos „zenegépemnek” köszönhetően az első négy óra gyorsan el is repült, olvasgattam, illetve megebédeltem / megvacsoráztam (nézőpont kérdése :), aztán a Szucsouban vásárolt nagykapacitású akkumulátornak köszönhetően megnéztem a 2012 című filmet. Nem mondom, hogy nem tetszett, de lehet, hogy nem egy repülőút közepén kellett volna sort keríteni rá, utána egy kis ideig nem voltam a legjobb hangulatban. :-)

Szinte felháborító módon az ülések hátuljában nem is volt monitor, így a Lufthansa által vetített filmet maximum a bélyegnyi folyosó-monitorokon tudtam volna megnézni. Érdekes azonban, hogy a gép kínai utasainak egy részét annyira érdekelte az ott játszott film, hogy képesek voltak a gép hátuljába – pont mellém – költözni, hogy onnan állva nézzék végig azt.
A saját „mozi” végeztével örömmel tapasztaltam, hogy újabb ételosztás következik, ezúttal „uzsonnának” lehetett választani szendvicset vagy kínai tésztás valamit. Én nosztalgiából csakazért is az utóbbit kértem, természetesen pálcikákkal fogyasztva…

Kb. az út felénél járhattunk ekkor, még nagyon távolinak tűnt a leszállás, így próbáltam aludni valamennyit, de inkább csak forgolódtam, illetve folytattam a zenehallgatást. Borzasztó lassan repült az idő és tényleg alig vártam már a vacsorát. Nem mintha egy cseppet is éhes lettem volna, de tudtam, hogy az legalább elfoglal. Aztán másfél órával a földet érés előtt végre nyílt a függöny és terítettek, már nem is emlékszem mit, csak azt tudom, hogy ezt is pálcikákkal toltam az arcomba. Mire összeszedték a cuccokat, már süllyedni is kezdtünk és nagyjából a jósolt időben le is szálltunk Frankfurtban.

Szinte rettegve szálltam ki a gépből, ugyanis a leszállás alatt a gépen kiírták, hogy melyik európai városba melyik terminálról indul tovább a csatlakozás, ám Budapest valamiért nem szerepelt a listában. Így az első utam rögtön egy információs monitorhoz vezetett, ahogy hatalmas örömmel olvastam le, hogy a megadott időben indul a budapesti gép. Szinte átröppentem a frankfurti reptér útvesztőin, miközben telefonon értesítettem az otthoniakat a jó hírről és megdöbbenve láttam a folyosókon felállított tábori ágyakat, melyeken úgy aludtak az ottrekedt utasok, mint a hajléktalanok. Át is futott az agyamon, hogy még mindig nem biztos, hogy én nem itt fogok kikötni...
Szerencsére a beszállókapunál még mindig ki volt írva az indulás, és mivel volt még annyi időm, megittam életem legfinomabb és legdrágább forró csokiját, majd szálltam is be az előzőhöz képest kicsi repülőbe, hogy Budapest felé vegyem az irányt. A buszról, ami a repülőhöz vitt ki, felhívtam még Totyát, aki közölte a „jó hírt”, hogy épp Helsinkiben söröznek. Persze a sör miatt egy nagyon kicsit irigyeltem őket, de inkább bosszankodtam, hogy szegények még egy éjszakát „maradnak”.

Emlékszem még rá, hogy milyen lelkesen vártam anno életem első repülőútját Írországba és mekkora öröm volt beszállni a gépbe, kinézni az ablakon és izgatottan várni a repülést. Ennek most a legkisebb szikráját sem érezve foglaltam helyet és gyakorlatilag ahogy leültem, el is aludtam és csak a felszállás, majd utána egy újbóli szundikálás után a pótvacsoraként hozzánk vágott szendvics ébresztett fel. Itt nem kellett várni semmire: mire észbe kaptam, már láttam is Budapest fényeit, sőt! Szinten azonnal észrevettem a levegőből a kivilágított Megyeri Hidat és mintegy kárpótlásul a hosszú útért, a hazatéréseim során először a gép nem kerülte meg a fővárost, hanem nyílegyenesen átvágott fölötte és úgy szállt le Ferihegyen. Csodálatos látvány volt.

Leszállás után még a csomagom megtalálása volt a kritikus pont, de a többiekkel ellentétben szerencsére egy kisebb várakozás után egymásra találtunk, és kb. pont egy nappal a sanghaji ébresztő után otthon is voltam.

Ahogy a bevezetőben már említettem, ezzel én is zárom kínai beszámolóink sorát, visszatérek saját kis blogomhoz, de én is remélem, hogy lesz még alkalmam ide irogatni.

Finnair - SOHA!

December 23-án, finnországi idő szerint - a tervezett 9.30 helyett - 10 óra magasságában végre elindulhattunk Budapest felé. Természetesen ez sem mehetett zökkenőmentesen, de a Finnair ezúttal ügyesen még tovább rombolta a maradék kis renoméját is.

Mint írtuk, Helsinkiben kicserélték a jegyünket egy másik járatra, az ő hibájukból lekésett helyett, az új tikettekről pedig egy-egy kinyomtatott dokumentumot kaptunk, mindhárman ugyanolyat, csak a személyes adataink voltak rajta értelemszerűen különbözőek. Ehhez képest, mikor szerda reggel sorra kerültünk a becsekkolásnál, az ott ülő hölgy közölte, hogy egyedül Totyi szerepel a rendszerben erre a járatra! Viszont - mint ő fogalmazott - VOLT OLYAN RENDES, HOGY VILLÁMBAN ÁTÍRTA A JEGYEINKET.

A poggyászunkat a sanghaji járat beérkezésekor a reptéren hagytuk. Felajánlották, hogy ha kérjük, kiadják, de úgy gondoltuk, egy éjszakát igazán kibírunk nélkülük, és úgy legalább biztosan lesz elég idejük (cirka 15 óra...), hogy átrakják a Magyarországra reggel induló járatra, amire minket is ültetnek. A becsekkolásnál is rögtön az volt a hölgytől a kérdésünk, hogy a csomagokkal minden rendben van-e, mire megnyugtatott minket, hogy ne aggódjunk, azok a gépen lesznek.

Ehhez képest ugyanazt az érzést kellett átélnünk, mint december 4-én Sanghajban, csak egy egyáltalán nem kicsi különbséggel. Újra hiába álltunk a csomagkiadó futószalagja mellett: EGYIKÜNK CSOMAGJA SEM ÉRKEZETT MEG VELÜNK!

A nagy különbség viszont az előző esettel szemben az volt, hogy ezúttal nem az összes velünk utazó utas járt így, csak nagyjából tíz fő. Jelenleg a Finnair honlapja a nehéz időjárási körülményekre fogja a csomagok csúszását, de ez elég nevetséges és komolytalan kifogás, hiszen azt nem tudja nekünk senki sem megmagyarázni, hogy azok, akik mondjuk kettővel előttünk álltak, hatalmas bőröndökkel a becsekkolásnál, azoknak hogyhogy fel lett pakolva a cuccuk, míg a miénk, ami már 15 órával a start előtt a reptéren volt, nem.

Azon viccelődtünk kínunkban, hogy a Finnair úgy hirdeti magát, mint a Mikulás, vagyis finnül Joulupukki hivatalos szállítója. Reméljük, a jó öreg szakállas barátunk szerencsésebben járt, jár idén, mint mi, és a világ összes pontján időben megkapja az ajándékát a sok-sok kisgyerek, és csillogó szemű felnőtt!

Egy szó, mint száz, itthon vagyunk, és ez a legfontosabb, a pakkokkal kapcsolatban - amiben egy csomó karácsonyi ajándéknak szánt holmi is volt - pedig üthetjük újra napokon, heteken keresztül a vasat.

Köszönjük minden kedves Családtagnak, Barátnak, Ismerősnek és Olvasónak, hogy az útinaplónkon keresztül végigkövette egy nap híján három hetes kalandozásunk történetét. Azt a történetet, melyet nem akarunk befejezni, hiszen a terveink között a következő években az alábbi úticélok szerepelnek imádott sportágunknak, a kézilabdának köszönhetően:

- 2010: Dánia/Norvégia
- 2011: Brazília
- 2012: Hollandia
- 2013: Dél-Korea

Ha közben egyéb, rövidebb célállomások is az utunkba akadnak, ígérjük, a sztorizások onnan sem maradnak el!

Békés, boldog, szeretetteljes ünnepet kívánunk Mindenkinek,

szeretettel,

handball.hu

Végre haza!!!

A legutóbbi élménybeszámolós bejegyzésünkre már napokkal ezelőtt került sor, még Nancsingból. Ennek főképp az volt az oka, hogy a társaság nagy része több mint két hét után már teljesen besokallt a kínai élettől. Sokat beszélgettünk róla, hogy még egyik utunk során sem éreztük soha azt, hogy haza akarunk menni, nem akarunk többet tapasztalni a helyszínből, de ebben a távol-keleti országban sikerült eljutnunk erre a szintre. Nancsingban a csarnokon kívüli idő nagy részét így hát zömében alvással, és némi szuvenír-vásárolgatással töltöttük. Kivéve Márkot, aki az azt megelőző néhány napban volt a holtponton, de aztán szerencsére visszatért az életkedve. Ő azért egynéhány nevezetességet meglátogatott, kaptunk róluk fotókat, de a mi ingerküszöbünket már egyiknek sem sikerült annyira átlépni, hogy nekilóduljunk.

Emellett a pénteki, csarnokból hazavezető taxi-utunk is sokat nyomott a latba, hogy többet ne legyen kedvünk sehová távolabbra sem elmenni. Kezdődött úgy, hogy a szállásunk recepcióján sem beszélt senki angolul. A tulaj, aki kiadta nekünk az apartmanokat, elküldte e-mail-ben a címet, amit mi gondosan még otthon, Magyarországon kinyomtattunk, és hoztunk magunkkal. Emellett a szobából is hoztam egy névjegykártya méretű reklámot, amin úgyszintén feltüntették a címet. Az elődöntők után, este 11-kor elindultunk a csarnokból, Sandra hoteljének recepcióján hívattunk két taxit, amelyek sofőrjeinek megmutattuk a kis kártyát, valamint a kinyomtatott papírt is. Sokáig értetlenkedtek, aztán végül elindultak a járművek. Ildikóval mi az elsőben ültünk, de mindkét papír a másodikban utánunk jövő fiúknál maradt. A taxis az emlékeinkkel teljesen ellenkező irányba indult, majd cirka 15 percnyi út után közölte valahol, hogy ez az. Rögtön láttuk, hogy nem stimmel a dolog, de hát nem tudtunk mit tenni, kiszálltunk, és hívtuk a fiúkat, hogy baj van. Mondták, hogy kitalálnak valamit, mire körülbelül öt perc elteltével megláttam őket az út túloldalán bóklászni.

Gyorsan utolértük őket, majd a papírt minden úton-útfélen elénk bukkanónak az orra alá nyomtuk, mire egy portás felcsillanó szemekkel kezdett minket bevezetni egy lakóparkba, és a kiszemelt épület liftjébe akart tuszkolni. Nagyon megijedtünk, magyaráztuk neki ezerrel, hogy ez nem az a hely, hiszen a liftben mindössze tizenegy emelet-lehetőség volt, míg a mi szállásunk harminchárom szintes! Viszont már a végére is akartunk járni, mi ez az egész. A srác elvezetett minket egy ajtóig, ahonnan – hosszas kopogás után – álmos fejje kijött az egyik fazon a kettőből, akik reggel a vasútállomásról elszállítottak minket. Kiderült, hogy ő ott lakik, és valamiért mind a két papírunkon az ő címe szerepelt. Végül happy end, felírta nekünk, hová kell vitetni magunkat, és így éjjel háromnegyed egyre „haza” is vergődtünk.

A vb szombati, utolsó pihenőnapja így nekünk is lazulással telt, pláne, hogy aznap volt Paha születésnapja, amire összeszerveztünk egy újabb karaoke-bulit a külföldi kollégákkal-barátokkal, egyben búcsú-összejövetelként is. Totyi mélypontja ekkorra már odáig jutott, hogy ő nem is csatlakozott hozzánk, viszont velünk tartott Sandra, a norvég Björn és egy német szurkolósrác, Michael is. Paha tiszteletére néhányszor eltoltuk a „Happy birthday to you” című örök klasszikust, az este végére pedig már néhány helyi arccal is összecimbiztünk, akiket behívtunk a karaoke-szobánkba, és habár ők nem beszéltek angolul, nekünk meg a kínaival adódtak továbbra is nehézségeink, azért elé jól megértettük egymást.

Talán pont ettől is ment el a kedvünk mindentől, hogy nemhogy a sajátján kívül szinte senki sem tudott minimális szinten sem angolul, de még a leglogikusabb magyarázatunkat sem értették. Mikor például hazautazásunk reggelén hívattunk két taxit a sanghaji szállásra, és vártuk az érkezésüket (teszem hozzá, ebben a nemzetközi vendégsereggel bíró hotelban is se a reggeli műszakos recepciós, sem a londínerek nem beszéltek egy kicsit sem angolul…), szóltam a srácnak, aki a taxikat akarta keríteni. Odarángattam a helyi metrótérkép elé, mutattam, hogy kettő, mondtam, hogy taxi, és rámutattam a metróállomásra, ahová vitetni akartuk magunkat, mire a következő öt percet a helyzet kézzel-lábbal kimagyarázásával kellett tölteni, mert ebből arra következtetett, hogy nem kell a taxi, és inkább a negyven csomagunkkal metrózni akarunk, és hol kell átszállni, valamint melyik vonalakra…

Na de ennyire ne rohanjunk előre: a vb lezárult vasárnap este, reggel Nancsingban elbúcsúztunk Márktól, mi pedig vonattal felrobogtunk Sanghajba, hogy eltöltsük ott a búcsúnapunkat a keddi hazaindulás előtt. A nancsingihoz képest ott egy sokkal korrektebb szállás fogadott minket, bár nagy gondok az előbb említettel sem voltak. A vonatunk újabb sebességrekordot döntött, majd’ 250 km/h-val vágtatott a Szucsou – Sanghaj szakasz egy részén, hogy behozza a négy perc (!!!) lemaradást.

A szállást elfoglalva belevetettük magunkat utoljára a város forgatagába, két konkrét céllal: az egyik, hogy találjunk egy jó kis ebédelős helyet (jelentem, megtörtént, és csodák csodájára még egy angolul beszélő pincérlány is akadt ott), a másik pedig, hogy behörpintsünk egy búcsúitalt a világ legmagasabban fekvő bárjában. Ez a hely a Sörnyitó mellett található, 88 emeletes Jin Mao torony 87. szintjén, üveges falainak köszönhetően pedig körpanorámás kilátást biztosít a városra. Gondolhatjátok, hogy nem éppen resti-szintű árakkal operál, de egy sörre azért még futotta a büdzsénkből. Eljátszottunk a gondolattal, mekkorát néznének, ha az itallapon található legdrágább nedűt, egy 48.000,- jüanos üveg bort választanánk, de sikerült gyorsan lebeszélni magunkat róla – csak azért, mert akkor éppen a sört jobban kívántuk. Nagyon különleges hangulattal bírt az egész, és méltó megkoronázása volt eddigi leghosszabb utazásunknak.

Aki végigolvasta eddigi kalandozásunk történetét, már egyáltalán nem is lepődik meg azon, hogy a reptéren – az egész Európában, és persze Helsinkiben is uralkodó hóhelyzet miatt – csak az értesítés várt minket a becsekkolásnál, hogy a 10.20-ra tervezett indulás 13.30-ra tolódik, Paha frankfurti gépe pedig egy órával startol később. Arról eddig még nem is meséltem, hogy a több mint egy héttel utánunk érkező csomagjaink miatt a Sanghaj – Helsinki járatra kárpótlásul business-osztályra cserélték a jegyeinket. Mi komolyabb kárpótlásra számítottunk, de mivel a Vantaa-n a csomaghordók sztrájkja előre be nem jelentett esemény volt, így az a „vis maior” kategóriába tartozik, ezért a légitársaság nem köteles semmi kárpótlást sem felénk fizetni. Ezt a gesztust sem kapta meg természetesen szinte senki, csak mi olyan balhét rendeztünk, meg a nemzetközi sajtókapcsolatainkkal fenyegetőztünk, hogy jobbnak látták valamit felajánlani számunkra. Most éppen itt ülök a kényelmes székben, elnyújtózva, és az orosz légtérben suhanva írom ezeket a sorokat, jóllakva az összesen ötfogásos ebédtől (… és a közben felszolgált italoktól). A bejegyzés feltöltésére viszont, ha minden jól alakul, már otthonról kerül sor – hacsak nem úgy járunk, hogy nem vár meg minket Finnországban a budapesti csatlakozás, és a messzi Északon ragadunk karácsonyra!

(Az előbb írtakhoz képest öt órával később: ) A Skandináviában ragadás egy éjszaka erejéig sikerült már. Jelen állás szerint holnap reggel indul a gépünk Ferihegyre, addig a Finnair egy hotelban szállásolt el minket. Mást nem tehetünk, csak bizakodunk, hogy holnap tényleg felszállunk!