A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Norvégia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Norvégia. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. december 23., csütörtök

"Dánasztal" és norvég lakoma

Az utazás utáni kiegyenesedés (és kis regenerálódás) után következzék a Kína után tőlem szokássá váló helyszín- és szervezésértékelés.

A sorsolásnak köszönhetően az Európa-bajnokság alatt két csarnokban fordultunk meg: a magyar válogatott csoportmérkőzéseire és a középdöntő-találkozóira Lillehammerben került sor, a mieinket sajnos már nem érintő helyosztókat pedig a dániai Herningben (a főképen) tartották.

Az 1993-ban átadott lillehammeri Håkons Hall az egy évvel későbbi téli olimpia egyik helyszíne volt. A 11500 fő befogadóképességű arénában játszottak már korábban is komoly kézilabdameccset, például 1999-ben, amikor a szintén norvég-dán közös rendezésű világbajnokság döntőjében a hazaiak nyertek (az ötödik helyen végzett válogatottunkból az All Star-csapat tagja volt Lőwy Dóra).

Az arénába belépve nagyon kellemes, sportbarátias légkör fogadott minket. Ahogy egy korábbi bejegyzésben olvashattátok, a létesítmény folyosóin mindenfelé a téli ötkarikás játékokkal kapcsolatos tárgyak, fényképek voltak kiállítva, a földszinten, illetve nagyjából a lelátók alá benyúlva pedig egy olimpiatörténeti múzeum is helyet kapott. Érdekessége a csarnoknak, hogy a hátsó oldala lényegében a mögötte induló kisebb domb. Itt, a sziklás, falépcsős kulisszák mögött közlekedtek a sajtósok az emeleti helyiségek (sajtótribün, étkező, sajtóközpont) és a pálya szintjén található mixed zone között.

Még nem kezdődött el az első mérkőzés, de már láttuk, hogy az előző két világversennyel szemben itt nem lesz gond az éhes sajtómunkatársak ellátásával. Szendvicsek, melegétel, gyümölcsök, üdítők várták a két meccs között táplálékkal feltöltődni vágyó újságírókat. Ez nem elhanyagolandó szempont, tekintettel arra, hogy naponta körülbelül hat-nyolc órát töltöttünk a csarnokban.

Asztalokból sosincs elég, ez nem volt másként itt sem, főleg hogy az egyik házigazdával voltunk egy csoportban. Szerencsére mivel az EHF-nek is dolgoztunk, nem fenyegetett komolyabban az a veszély, hogy felállítanak, bár időnként bepróbálkoztak, hogy a magyar meccs után adjuk át a helyet más kollégáknak.

Az internetkapcsolatra nem lehetett különösebb panaszunk. A wifit nem preferálták a szervezők, így a fotósok a kapu mögötti területen is kábelen tudtak csatlakozni a világhálóhoz; véleményem szerint nem volt zavaró, a stabil le- (40MBit/s) és feltöltési sebesség (60MBit/s) kárpótolt a "pórázért". Hosszabb leállásra nem emlékszem, csupán rövidebb megakadások voltak.

Utazásunk norvégiai szakaszának végeztével Herningbe tettük át munkahelyünket. Az itt található csarnok szintén egy több objektumból álló területen helyezkedik el, van itt egy kisebb labdarúgó stadion, kongresszusi központ és egy hatalmas, nagy tömeg befogadására alkalmas szabadtéri terület. Az Eb utolsó találkozóinak helyszínéül szolgáló MCH (Messecenter Herning) Multiarena 12-15000 férőhelyes, igazi multifunkcionális létesítmény. Elsősorban koncerteket és kiállításokat rendeznek benne, az első kézilabda-találkozónak idén novemberben adott otthont. A csarnok fekete fala és tetőszerkezete biztosan előnyösebb egy kulturális rendezvényhez (amit amúgy is sötétben, direkt világítással rendeznek), de egy sporteseményen kevésbé szerencsés. Ehhez jött még a magasban lévő fénycsöves lámpatestek gyér fényereje, ami tovább rontotta a fotósok helyzetét. Nekem emellett még további problémákat okozott a döglődő fényképezőgépem. Jövő évi beruházási terveim között szerepel egy új váz beszerzése.

A szervezők viselkedése az új helyen kevésbé volt szimpatikus, felesleges korlátozásokkal borzolták az idegeinket: ami működött Lillehammerben, az Herningben nem volt megengedett, pl. a kispad mögötti területről fotózás. Újdonság volt a képkészítési tilalom a mixed zónában, feltehetően az újabb gépekkel már suttyomban készíthető videóinterjúk megakadályozása miatt. A videózás ugyanis szigorú szabályokhoz volt kötve, a mérkőzésekről felvételeket készítő stáboknak fizetni is kellett az akkreditáció mellett. A kép- és videórögzítő munkatársakat négyféle színű mellénnyel különböztették meg: fehér (kiváltságos, pl. EHF-fotósok), szürke (egyéb fotósok), zöld (videós akkreditációval rendelkező forgatócsoport), fekete (hivatalos közvetítőstáb).

A TV-közvetítést készítő csapat mindkét helyszínen nagyon profi felszereléssel dolgozott: a normál állványos és vállról indítható berendezéseken kívül használtak kapu mögött teleszkóp- vagy sorompószerűen emelkedőt, továbbá Dániában volt még a pálya fölött és a kapu felső részében lévő mozgatható kamera is, illetve egy steadicam is készített felvételeket.

Az egész Eb-szervezés legnagyobb csalódása számomra az Eb-logós termékek hiánya. Két olyan országban, ahol imádják a kézilabdát, nem voltak képesek sem együtt, sem külön alkotni valamit e téren. Lillehammerben a norvég kézilabda-szövetségnek volt saját standja a csarnokban, ahol szép számmal fogytak az egyéni fényképes pólók, mezek, pulóverek, sapkák és kolompok, illetve volt háromféle színben EHF Euro logós pulóver. Dániában még ennyivel sem találkoztunk.
Az általam tapasztaltak alapján a dánok a TV-felszerelés mellett mindössze egy dologban voltak jobbak a norvégoknál: az étkeztetés. Az valami elképesztő volt, hogy folyton tolták a különböző ételeket a sajtóközpontba ("dánasztal":-)). De én szívesen lemondtam volna a puccos kajákról, ha tudtam volna vásárolni különféle emléktárgyakat. Egy norvég póló és egy kapucnis felső persze így is beugrott a csomagomba, a két termék összesen 28000 forintnak megfelelő koronámba került.

A norvég válogatott viselkedéséről, a szurkolókhoz való hozzáállásáról egyébként csak jót tudok írni. A meccs után gyakorlatilag még egy komplett mérkőzésnyi időt töltöttek a pálya szélén, ahol a csapat segítőjétől minden játékos kapott egy köteg fényképes autogramkártyát, majd elosztogatták a várakozó közönségnek, ezenkívül mindent aláírtak, amit csak eléjük toltak. A csapat segítőjének volt még egy feladata: a játékosok interjúadását menedzselte. A meccs vége felé SMS-t kellett küldeni a telefonjára, beleírva, hogy az újságíró kivel szeretne interjút készíteni. Lefújáskor már készen voltak a cetlik, melyeket kiosztotta a lányoknak, akik kezükben a listával keresték a megfelelő kérdezőt.

A végén a már korábban említett mobilnetről ejtenék néhány szót. Hát az nagy szívás volt, pedig biztos vagyok benne, hogy az általunk használt (CDMA technológia, a digitális 450 MHz-es frekvencia használata szélessávúinternet-szolgáltatásra - távoli és ritkán lakott területek lefedésére ideális - Magyarországon jelenleg még nincs használatban) szolgáltatónak volt a legbiztosabb széles sávú lefedettsége mindkét szállásunk környékén. De valahogy nagyon szenvedtünk vele: időnként teljesen jól működött (ez olyan 300 kbit/s és 1,2 Mbit/s között ingadozó sebességet jelentett), néha az antennával az ablakban ülve (az én netbookomra kötött router osztotta a netet a többi gépnek) is csak betárcsázós modemes retróérzés uralkodott, máskor meg egyáltalán nem töltött le semmit. És ilyen körülmények között töltöttük fel a videók egy részét...

Reméljük, Brazíliában egyszerre sikerül majd hangulatos és internetképes szállást találni. :-)

2010. december 17., péntek

Viszlát, Kis Kalapács – üdv, Dánia!

Sok nap óta nem tudtunk jelentkezni, ennek oka egyrészt a sok-sok handball.hu- és EHF-munka volt, ami miatt a csarnokból nem értünk rá feltenni a szöveget, képeket, másrészt az Internet akadozása, illetve sokszor nem is működése a szálláson. A 40.000,- Ft/fő/éjszaka árakon kívüli helyeken csak Internet-elérhetőség nélküli verziókat használhattunk, így végül előfizettünk a legolcsóbb lehetőségre. Ezért a két hétre közel 70.000,- Ft-ot kellett kiadnunk, csak hogy tisztességes munkát végezhessünk. A részletekről majd Totya bejegyzésében olvashattok, de most térjünk vissza a privát eseményekhez.

Miután a bobozásról a nyitvatartási rend miatt lecsúsztunk, egyéb programokkal kellett felturbóznunk a norvégiai napokat. Szombaton az általános megítélések szerint az ország legszebb skanzenjét látogattuk meg Sandrával. Őt már a korábbi beszámolóinkból ismerhetitek, és most, a német csapat korai búcsúja után hozzánk csatlakozott Lillehammerbe, majd vált lakótársunkká a kis tóparti birodalmunkban.

A Maihaugen névre hallgató skanzen szerencsére télen is nyitva tart, és az 1700-as, 1800-as években épült házikókat is tartalmazó kültéri részei mellett a belső tereken a tradicionális szakmák korabeli műhelyeit is bemutatja. Felöleli a földrajzi terület fejlődését sok-sok évezreddel ezelőttről, és a legfontosabb történelmi pillanatokat korabeli videókkal is alátámasztja. A múzeum külső területein sétálgatva a város szépségeinek megtekintésére is nyílt lehetőségünk, mellyel az ott töltött napok alatt sosem tudtunk betelni.

Vasárnap éjjel piros-fehér-zöld színbe öltözött vendégek érkeztek hozzánk. Habár hónapokkal ezelőtt Ildikó adta a tippet a szintén autóval Norvégiába érkező három szurkolónak (akik Léderer Ákossal egészültek ki), hogy hol tudnak olcsó és jó szállást foglalni, és azt is tudtuk, hogy valahol a közelünkben lehetnek, csak három-négy nap múlva realizáltuk, hogy tőlünk körülbelül hetven méterre laknak. Ennek örömére át is hívtuk őket egy jó kis hazai elfogyasztására, némi sztorizgatással megspékelve az éjszakát.

Hétfőn egy egész napos városnézésre érkeztünk Oslóba. Ibolya már évek óta ott él, így rutinosan tudta, mit érdemes megnézni. Boszniai szerb vőlegénye, Bojan finom reggelivel fogadott minket, és amíg mi csatangoltunk, vacsorát is készített: rakott krumplit, magyar recept szerint!

Először elvillamosoztunk a kikötőbe, alulnézetből lőttünk pár fotót a várról, megnéztük a Nobel Békeközpontot kívülről. A hajók között sétálva egyszer csak egy srác lépett oda hozzánk, kiderült, hogy ő is magyar, majd megkért minket, hadd fényképezkedjen velünk és a zászlónkkal. Reméljük, ennek hatására egy újabb törzsszurkolót szereztünk!

Ezután átbuszoztunk a múzeumszigetre, Bygdøy-re, ahol megnéztük a huszadik század talán legnagyobb kalandorának, Thor Heyerdahlnak az emlékkiállítását, a Kon-Tiki Múzeumot. Heyerdahl expedíciói jópár misét megérnének: a RA I, a RA II és a Kon-Tiki hajóinak mása is ki volt állítva, valamint Totyával életünkben először élőben is láttunk Oscar-díjat. A Kon-Tiki expedícióról készült dokumentumfilm ugyanis 1951-ben elnyerte ezt a rangos elismerést. Sajnos lefényképezni nem tudtuk, mert abban a teremben nagyon sötét volt. Heyerdahl bizonyos érvényben lévő betelepülési elméleteket igyekezett cáfolni a saját kezűleg, nemzetközi stáb segítségével épített hajóin történt óceánjárással.

A Vigeland szoborparkba már sötétben érkeztünk, de az alkotó perverzitását így is alaposan átláttuk. Ezután tettünk egy kis sétát a belvárosban, megnéztük a parlamentet, az operát és egyebeket, aztán uzsgyi vissza Lillehammerbe.

Az éjszaka újabb partit tartogatott: a fotós barátunk, Stilo érkezett hozzánk vendégségbe, egy üveg Jägermeisterrel és egy flaska vodkával a hóna alatt, és ezt reggelig el kellett pusztítanunk, különben az anyag megsemmisíti magát…

A következő este különleges hangulatban telt. Teszem hozzá, hogy nálunk az este szó jelentése csakúgy, mint Kínában, itt is kicsit átalakult. Mivel a csarnokból a meccsek után 23.30-nál előbb sosem értünk haza, így ez a napszak csak ekkor kezdődött számunkra, majd tartott, ameddig bírtuk. Szóval Sandra barátunk kedvenc magyar zenekara a Republic, és a pálinkánkba kapaszkodva mindannyian bátran énekeltük az összes sláger karaoke verzióját.

A Dániába utazásunk durva akadályokat görgetett elénk. Lillehammer elhagyása (a név norvég jelentése kis kalapács, ez szerepel a bejegyzés címében is) egyébként is komoly érzelmi húrokat pengetett, mert nagyon megszerettük ezt a tájat. Az időjárási körülmények sem nekünk kedveztek. 315 kilométerünk volt Larvikig, ahonnan a kompunk indult Hirtshalsba, Dániába. Mivel a járatra reggel hét óráig be kellett csekkolnunk, így szó sem lehetett alvásról. A meccsek után zárásig a csarnokban csöveztünk Lillehammerben, utána még újabb közel két órát töltöttünk a válogatottak hoteljében. Az utunkat hóviharok, hóátfúvások, hatalmas széllökések kísérték, de szerencsére fentről most is jött a támogatás, és túléltünk mindent.

A négyórás kompúton hatalmasakat röhögtünk, és aludtunk, majd ismét röhögtünk, miközben a gyalogolni kívánó csapattagunknak a „what shall we do with the drunken sailor” nótát énekelgettük (magyarul: Baj van a részeg tengerésszel). A természeti képződményeit tekintve unalmasabb Dániában helyenként hó, helyenként szélvihar, és néhol intenzív havazás várt minket. A szállásunkat simán elfoglaltuk, Sandra még a másik középdöntő-csoport utolsó meccseire is benézett Herningbe, mi pedig inkább kipihentük az út fáradalmait. Most a hétvégi helyosztó meccsekre készülünk lázasan.

Egy téma van, amiről még nem meséltünk: a szarvasok. Igazából sosem tudjuk már pontosan, hogy éppen rén-, vagy jávorszarvasokról is beszélünk. Azt már írtuk, hogy almát tettünk ki nekik a teraszra a norvégiai szálláson, és egyszer az el is tűnt. Viszont azóta ez újra megismétlődött. Az utakon haladva egyes szakaszokon a „Vigyázat, jávorszarvas-veszély!” – táblák fogadtak minket, főleg az erdősebb szakaszokon, és azokból bőven adódott a szállásunkhoz vezető úton.

A záró napunkra különleges csemegével készültünk: egyik kedves törzsolvasónk kérésére megkóstoltuk a rénszarvashúst. Pörköltöt készítettünk, ami, jelentjük, nagyon finom volt! Az utolsó ottani utunkon, mikor a csarnok felé haladtunk, a másik kocsiban utazó Ibolya és Sandra az út mellett látott három jávorszarvast, és örültek is, hogy mi mennyire boldogok leszünk, mert egész idő alatt erre vártunk. A mi szokásos pechességünk miatt viszont erről is lemaradtunk, ellenben hullócsillagot láttunk előző este, és kívántunk is valamit. Sajnos egyikőnk kívánsága sem a magyar válogatottal volt kapcsolatos, ez a svédek elleni sorsdöntő meccsen volt látható…

A handball.hu friss hírei