Magyarország vagy Brazília?

Az elmúlt szűk három hét tapasztalata alapján úgy gondoltuk, összeállítunk egy kis gyűjteményt arról, mennyivel másabbnak láttuk az átlagos, hétköznapi életet a világ másik oldalán. A teljesség igénye nélkül igyekeztünk jegyzetelni a legfontosabb pontokat, fogadjátok szeretettel!

1./ A wc-kagylókba itt nem szokás beledobni a testtájak kitörléséhez használt papírt. Talán ez tűnt számunkra a legsokkolóbbnak, ezért is kezdjük ezzel a sort. Egyszerűen magad mellé, a szemeteskosarakba kell dobni mindent, állapottól függetlenül…
2./ A lakások konyhai csapjai kizárólag hideg vizet eresztenek magukból, így ezzel kell akár a legdurvább mosogatásokat is megoldani.
3./ A hét napjainak itt nincsen külön neve, kivéve kettőt: Sabado (szombat), és Domingo (vasárnap). A többit egyszerűen a sorrend alapján hívják, azok alapján, hogy ők hányadik napnak számolják azt (pl.: 2. nap= hétfő, 4. nap=szerda).
4./ A buszmegállók nincsenek táblával jelezve, maximum pihenőhelyek vannak ott kialakítva, vagy még azok sem. Ha jön a busz, le kell inteni, hogy megálljon. Turistaként viszont ez szinte megoldhatatlan feladatot jelent, ha nem ismered a nyelvet, és így nem tudsz segítséget kérni a többi ott várakozótól. Ráadásul több busz is érinti az egyes vonalakat, ami egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetet. Táblák sem jelzik, melyik járatok mennek arra, és melyiknek mi a célállomása. Tovább nem is ragozom, mert ez belegondolva is őrjítő.
5./ Alig találni angolul beszélő (vagy akár csak értő) embert. Ennek ellenére mindenki próbál kézzel-lábbal is segíteni, csak az a baj, hogy azt sem értjük, hogy mit válaszolnak a kérdésünkre. Viszont annyira barátságosan teszik mindezt, hogy a reakció mindenképpen egy-egy baráti mosoly, mindkét fél részéről.
6./ Sao Paulóban annyi kis utca van, hogy jelenleg nincs olyan GPS-navigációs program, amelyik mindegyiket tartalmazza.
7./ A legtöbb helyen a szénsavas ásványvíz (água com gás) drágább, mint a szénsavmentes (água sem gás).
8./ Sao Paulóban térképet sem volt könnyű vadásznunk. Sok-sok próbálkozás után végül hármat vettünk, ebből igazán egyik sem volt teljességgel használható. Még könyvesboltban is megkérdeztük, ám ott sem jártunk szerencsével. A trafikban térkép címszóval 10 reálért egy valóban szép, és részletes papírt vágtak hozzánk, ám azon nem a város, hanem Sao Paulo, mint állam feszült. A másikon a város metrótérképe volt, de erről már az első nap kiderítettük (vagy inkább elszenvedtük???), hogy hibás, hiszen olyan útvonalakat tartalmazott, amik valójában nem is működnek. A harmadikon ugyan tényleg csak a város van, ám nagyjából csak az utcanevek 2-3%-a van feliratozva.
9./ A sokszor kaotikus és felfoghatatlanul gagyi körülmények ellenére is a legegyszerűbb trafikokon is ott ficeg a „Visa” matrica, vagyis hogy akár az 1 buznyákos doboz gyufát is kifizetheted a bankkártyáddal.
10./ Ami a trafikokat illeti: a cigarettásdobozokon szereplő, dohányzástól elrettentő rajzok a hazaiakat toronymagasan „túlsokkolják”. Ahhoz képest, milyen feliratokkal találkozhatunk Magyarországon, itt fényképekkel is illusztrálják az élethelyzeteket (halott ember; végstádiumú rákos családapa, akinek a betegágya mellett ott áll a felesége és a gyereke; szó szerint rohadó láb…).
11./ A bankautomaták használata sem könnyű. Egy részük kizárólag brazil kártyával használható, más részük kizárólag portugál nyelven. Ha sikerül végre egy angol nyelvűt találnod, gyorsan vess keresztet, és jegyezd meg, hol történt mindez!!!
12./ Az itteni árakkal kapcsolatban csak annyit írnánk, hogy aki ide készül, kösse fel a gatyáját, majd igazán pakolja tele a pénztárcáját. Az utóbbi években mi nagyon sok alkalommal jártunk Skandináviában, ám az itteni feltételek annál is rosszabbak.
13./ Itt általában 110 V-os csatlakozók vannak, és ha mégis valahogy a hazai 220 V-osra bukkanna az ember, akkor is probléma akad a csatlakozó aljzattal.
14./ Az Internet nagyon lassú mindenhol, még ott is, ahol azt gyorsnak gondolják a helyiek. Sajnos az Európában megszokotthoz képest még nagyon kezdetleges, és szakadozó a kapcsolat.
15./ Az ivóvíz kérdése is cikis. Utazásunk előtt mindenhol azt olvastuk, hogy a csapból ne igyunk, csak palackozva keressünk vizet. Ennek ellenére a megszokás miatt egynéhányunk belefutott ebbe a csapdába, és jól meg is szívta (lásd 1./ feljegyzési pont…).
16./ A taxik alapjában véve sokkal tisztábbak és biztonságosabbak, mint amire számítottunk. Az órát mindenki használja, és az útvonal alatt zárva tartják az ajtókat az utasok biztonsága érdekében. Pozitív csalódás ez is az elvártakhoz képest.
17./ A társasházak biztonsági szolgálattal működnek, akik a portaszolgálatot teljes felelősségük tudatában látják el. A házak, háztömbök bejáratai ráccsal, kerítéssel záródnak el a külvilágtól, a belépési feltételekről pedig már készült korábbi blogbejegyzésünk.
18./ Szinte minden utcasarkon találni kalóz CD- és DVD-árusokat. Az érdekes az, hogy ez teljesen természetes dolog itt, és mindenki szemet huny efelett.
19./ A dohányzás témakörét már említettük, de nem veséztük ki eléggé. Ahogy azt láttuk, itt az emberek nagyon kevés százaléka cigizik. Az arány természetesen a rosszabb életkörülmények felé haladva rosszabbodik, de még ott sem igazán vészes. Ahhoz képest, hogy odahaza sápadunk akár az általános iskolák környékén is, hány dohányzó gyereket/fiatalt látunk az utcákon, itt azért még marad a remény, hogy generációk anélkül is fel tudnak nőni. Itt nem kell olyan szabályokat hozni, hogy a megállókban ne fújják egymás képébe az emberek a füstöt, mert alapvetően tisztelik egymást annyira. A szórakozóhelyeken, éttermekben, bárokban is tilos a dohányzás, érdekes módon még a kerthelyiségekben is. Aki rá akar gyújtani, az a bejáraton kívül teheti azt meg.
20./ Az emberek kortól és nemtől függetlenül nagyon komoly arányban sportolnak, hétköznapi kedvtelésből is. Munka után megtelnek a parkok, a strandok, hatalmas a nyüzsgés. A tengerparton még este 11 után is láttunk focizó társaságokat, akiknek munka mellett csak akkor jut rá idejük. Érdekesség, hogy általánosságban véve a férfiak sokkal szebb alakkal rendelkeznek, mint a nők: közöttük tényleg csak nagyítóval találni túlsúlyos példányokat.
21./ A nemzeti öntudat, a hazaszeretet itt természetes dolog, és nem akasztanak miatta szélsőjobboldali jelzőt az emberekre.
22./ A vonatközlekedés itt nem elterjedt, teljesen kezdetleges hálózatokkal rendelkeznek. Az itteniek vagy belföldi repülőjáratokat, vagy buszokat használnak. Utóbbiak kiváló állapotúak, modernek, légkondicionáltak, és a menetjegyek árai is megfizethetőek. Érdekesség, hogy az Interneten keresztüli elővételes jegyvásárlás csak brazilok részére elérhető, külföldiként nem lehet igénybe venni.
23./ A szuper- és hipermarketekben két olyan kasszás rendszer is van, ami nálunk még nem elterjedt. Az egyik a „rapid kassza”, ahol egy hosszú sorba állsz be, és az épp megüresedő kasszához hívnak, így kicsit jobban pörög az egész (bár az itt belassult tempót nem nagyon nevezhetjük pörgésnek…). A másikat talán „handycap kasszaként” lehetne legegyszerűbben definiálni. Ennek az a lényege, hogy itt csak az állapotos nők/kismamák, nyugdíjasok, vagy fogyatékossággal élők kerülhetnek sorra.
24./ A dobozos sörök tetején védőfólia van, ami egy tényleg nagyon higiénikus megoldás.
25./ Az emberek a boltban, vásárlás közben már lazán elkezdik elfogyasztani a vásárolandó árut, legyen szó akár egy zacskó chips-ről, vagy éppen egy üveg sörről.
26./ Sao Paulóban egyes metrójáratoknál külön elválasztó kapuk vannak, amivel elkülönítik a le- és felszállókat, ezzel is meggyorsítják ezt a folyamatot.
27./ A ruhaméretezések sem az Európában megszokottak, tehát a megszokott S,M,L,XL, stb. helyett Brazíliában P, M,G,GG, és egyéb betűket lehet találni.

Holnap újabb bejegyzéssel jelentkezünk.

Lost in São Paulo

Vasárnap este még lementünk a partra Judittal és Totyával egy kicsit ökörködni, hiszen tudtuk, hogy másnap szünnap van, úgyhogy ráérünk aludni. Amúgy is eltolódott az alvási fázisunk, éjjel kettőnél előbb nem igen kerülünk ágyba, viszont délnél előbb sehová se nagyon indulunk el.

Hétfőn kitaláltuk, hogy elmegyünk hajókázni a szomszédos kis szigetekre. Ismét hárman kerekedtünk fel, és elindultunk a vízben gyalogolva az Aquarium irányába, mert a kikötő még annál is távolabb van. Útközben összefutottunk két angolai játékossal, és persze kötelező volt velük lefotózkodni, mert Angola csapatával kifejezetten szimpatizálunk. Szóval, Santos partját hét csatornára (Canal) osztották, és mi középen, a hármasnál laktunk. Ez azért volt jó, mert mindent viszonylag gyorsan meg tudtunk közelíteni, ami a part környékén volt.

A kikötő bő másfél órás sétára volt úgy, hogy a vízben gázoltunk egy jó darabig. Sajnos odaérve kiderült, hogy innen csak egy kb. három percre található félszigetre visznek át egy komppal, majd elküldtek egy másik kikötőbe, ahol azt mondák, hogy tőlük már ötperces menetidő várható ugyanoda. A szigetekre nem megy turistahajó. Emellett szuvenír boltot sem találtunk Santosban, tehát az üzleti érzékük gyakorlatilag nulla.

Visszafelé már taxival mentünk, mert borzasztó volt a hőség, aztán gyorsan le is telepedtünk a házunk elé Ibi és Björn mellé, később pedig Sandra n2. 2 is csatlakozott. Jó pár óráig lazítottunk, majd megismerkedtünk egy helyi angol tanárnővel, Rosanával, aki megígérte, hogy este megtanít minket szambázni. Miután lemostuk magunkról a több kilónyi homokot és átöltöztünk, hárman (Judit, Sandra nr. 2 és én) átugrottunk Rosanához, aki egy-egy olyan nyakláncot adott át nekünk, amelyet négy éve elhunyt húga készített. Nagyon megható és egyben megrendítő élmény volt.

Itt még hallgattunk egy kis zenét, beszélgettünk, majd egy Váci utca-szerű helyre vitt minket idegenvezetőnk, ahol ettünk is egy jót. Egy időre csatlakozott hozzánk a holland válogatott kapusedzője is, de végül csak mi hárman maradtunk Rosanával és Judittal. Kettejük igazi lelki társra találtak egymás személyében, egészen sokáig beszélgettek az élet nagy dolgairól, én pedig két riói katonával értekeztem a brazil foci helyzetéről - portugálul. Egyikük Vasco, másikuk pedig Corinthians-szurkoló, de azért jó barátok.

Kedd délelőtt nagy pakolászás vette kezdetét, mert készültünk a são paulói útra. Szerencsére ráértünk, mert délután háromra jött csak értünk a megrendelt mikrobusz. Így egy kicsit drágább volt az út, mintha helyi járattal utaztunk volna, viszont nem kellett taxikkal szenvednünk, amíg ahhoz eljutunk. Délutánig még ki tudtuk élvezni a az utolsó santosi hullámokat, majd kezdetét vette a tortúra, hiszen hiába értünk bő egy óra alatt São Pauloba, a sofőrünknek fogalma sem volt, merre lehet a szállásunk, GPS-e, térképe pedig nem volt. Így több mint két órát tekeregtünk Brazília legnépesebb városában (20 millió fő!) kérdezősködve, mire meglett az apartman.

Ez a lakás egyébként sokkal kulturáltabb, mint a santosi, nem is csoda, hiszen 2006-ban épült. 4 hálószobát, és 3 fürdőt is találhatunk benne, és hatalmas, 130 m2. Igaz, kell is a hely, mert nyolcan vagyunk, nemsokára pedig már kilencen leszünk. Az apartman egy folyamatosan gondozott, hatalmas, zöld lakóparkban található teli furcsa növényekkel, és érdekes nagy bogarakkal, furcsa madár (vagy majom) hangokkal, szóval, olyan, mint egy őserdő. A lakóparkba csak komoly biztonsági intézkedések után tudunk bemenni, amit nem bánunk, mert így tuti biztonságban vagyunk ebben a hírhedt városban. Sajnos Internetünk ezen a szálláson sincsen, de eddig háromból három olyan lakást vettünk ki, amelynél előzetesen fel volt tüntetve az Intenet, aztán semmi nem lett belőle.

Érdekes egyébként, mert a csarnok csak olyan 10-12 km-re van a lakástól, mégis 1 óra 20 perc alatt értük be úgy, hogy taxival elmentünk a metróig, innen átszálltunk kétszer is egy-egy másik vonalra, majd még egy 15-20 perces gyaloglás is következett. A másik társaság jobban járt, kipróbálták azt, hogy a teljes utat taxival tették meg, így fél óra alatt ideértek, és az ár sem volt olyan drága (40 buznyák/4 fő).

Holnap szünnap, amit még nem tudunk, hogy mivel ütünk el, mert a város első ránézésre olyan, mint Miskolc, csak még csúnyább, és nem túl sok érdekes turisztikai látványossággal rendelkezik. Igaz, előzetesen tudtuk, hogy kb. erre számíthatunk, ezért is szakadt meg a szívünk, amikor el kellett hagynunk Santost.

Az Orchideakert rejtélye

A szerdai napunk csarnokon kívüli idejét egy következő helyi nevezetesség megtekintésének kívántuk szentelni. Bár az utcákon is sok-sok különleges növénnyel hoz össze a sorsunk itt, ám a környékünkön jópár helyen táblákkal hirdetett Orchideakert igazán úgy tűnt, hogy újabb varázslatokat tartogat számunkra. Nyakunkba is vettük az óceánpartot, mert mint ahogy olyan sok dolog itt, Santosban, ez is ebből az irányból látszott leggyorsabban megközelíthetőnek, ám míg az Aquarium tőlünk balra, úgy ez a növénypark jobbra található. Végre-valahára, santosi tartózkodásunk alatt először a nap is kisütött, és rögvest nagyon komolyan éreztette is hatását.

A táblákat és a térképet követve, némi tőlünk megszokott minimális eltévedéssel megfűszerezve aztán megtaláltuk az Orchideakert………….kerítését, a hely ugyanis valami bent zajló felújításszerű dolog miatt látogatásilag okafogyottá vált. Nem baj, az ezúttal a magyar különítményre szűkült társaság azonnal kitalálta a szórakozást magának: eljátszottuk, hogyan tudunk olyan képeket készíteni, amelyekről az otthon maradottaknak be tudjuk adni, hogy a kertben készültek. A kerítésre felkapaszkodva indult az őrület, magunkat hergelve bele az őrültebbnél őrültebb ötletekbe.

A strandra visszatérve igazán jó kis parti keveredett egy árus bódéja mellett egy kisszéken üzemeltetett „Sokol”-szerű rádióból felcsendülő dallamok hatására. Igazi party-videót is készítettünk, melyről – utólag visszanézve – bátran állíthatjuk, hogy eladhatnánk egyfajta város-reklámként a helyi turisztikai központnak azzal a felirattal: „Miért is érdemes Santosba jönnöd?”.

Találkozás a tenger élővilágával

Reggel ébredés után lementünk a házunk elé, az óceánpartra, végigsétáltunk a víz szélén a pár kilométerre lévő Aquariumba, fotóztunk pár pingvint, majd hazafelé maracujás cukornádat kortyolgatva medúzákat és rákokat fotóztunk az óceánban állva. Mikor ezt meguntuk, ledöglöttünk egy nyugágyba némi Caipirinháért.

Nos, valahogy így hangzana ez a bejegyzés, ha nagyképűzni szeretnénk, de mi nem olyan családból származunk! Kezdjük is az elejétől a sztorit.

Reggeli programként az Aquariumba indultunk, ami a mi Tropicariumunkhoz hasonlatos hely volt, sok érdekes hallal, teknősökkel és pingvinekkel. Láttunk pangasiust is, meg is kérdeztük róla az ingyenesen és önkéntesen mellénk szegődött alkalmi idegenvezetőnket, hogy ugye ez az ehető változat, amire annyit válaszolt: „Iiiiiiiiiiiiiiiigen, bár eléggé rossz, homokízű hal”. Ennél már csak az volt viccesebb pillanat, mikr a utolsó teremben találtunk egy derékmagasságban lévő nyitott akváriumot. Ildikó mondta is, hoy ez lehet az állatsimogató, amiről előzetesen a neten olvasott. El is kezdtük lelkesen tapizni a tengeri sünöket és csillagokat, mikor a rögtönzött idegenvezető odaért, és közölte, hogy nehogy megfogjuk őket, mert az nagyon veszélyes ránk nézve. Hát, ebbe idáig nem gondoltunk bele, hogy nem a cápáktól, hanem egy picuri, növényszerű süntől kellene óvni a testi épségünket!

Ezt a programot gyorsan letudtuk, és az Aquarium melletti főtt kukoricásra vetettük magunkat. Meglepetésre itt úgy szolgálnák fel alapjáraton a kukoricát, hogy levagdossák a szemeket a csőről egy kis tálkába, majd ezután jöhetnek a fűszerek (só és olvasztott vaj). A másik mozgó árusnál szereztünk egy kis cukornádból és maracujából helyben készített üdítőt, majd hazafelé vettük az irányt a parton. Útközben érdekes vízi állatokkal találkoztunk, készítettünk is róluk pár képet.

Ildikóval leültünk a házunkhoz legközelebbi folyadék-árushoz egy-egy Caipirinhára, ezúttal azonban nem a lime-os verziót választottuk, hanem az egyikőnk mangósat, míg másikunk kiwiset kért. Hamarosan meg is jelent egy ötven körüli férfi, és kedvesen mosolyogva megszólított minket. Kiderült, hogy ő az italárus srác apukája, aki az itteniekhez képest nagyszerűnek megítélhető módon kommunikált angolul is. Elnézésünket kérte, hogy öt percre el kell mennie, majd láttuk, hogy ez azért volt, mert bement egyet csobbanni a vízbe. Miután kijött, hozott magának egy sört, és leült mellénk beszélgetni. Megígérte, hogy a következő napokban megtanít minket egy új sportra, aminek a nevét nem ismertük. Annyit tudunk csak róla, hogy ütőkkel és labdával játssza két ember, és nem a tenisz az. Majd meglátjuk. Kérdeztük, röplabdája van-e, mert szeretnénk a többiekkel játszani egyet valamikor. Sajnos az nincs neki, de rögtön segítőkészen felajánlotta, hogy szerez nekünk az egyik barátjától. Ezután meginvitált minket a péntekre tervezett barbecue-partijára, ami ott lesz, a strandon, a bódénál. Nos, majd meglátjuk, mi lesz ezzel.