Itthon!!!

Végre itthonról blogolok! :) Kezdem az elejéről: a világbajnoki döntő után elzúztunk a szállásra, ahol csatlakozott hozzánk Márk unokahúga is, Petra, aki Márkkal és Sandra nr. 2-val együtt december végéig még Brazíliában marad, és bejárnak egy-két szép helyet. Dumcsizgattunk, de csak éjjel 1-ig, mert hétfőn korán keltünk. A megrendelt két nagy taxi 11.30-ra időben megérkezett, és az előre beharangozott két órás út helyett kb. negyven perc alatt máris a reptéren voltunk. Itt még vásárolgattunk, kajálgattunk, elbúcsúztunk Sandra nr. 1-től, majd elindultunk a nagy útra.

A mi gépünkkel tartott a norvég aranycsapat, a negyedik helyezett dánok, a dán női fociválogatott, akik meccsére ellátogatott a csapat egyik része valamelyik nap, és az összes skandináv újságíró is. Olyan volt, mintha a csarnok egy részét kivágták volna, és feltették volna a gépünkre. Azt hittük, mindannyiuk az elsőosztályon utazik majd, de aztán beültek közénk a turistaosztályra. :)

Nagy nehezen eltelt ez a botrányosan hosszú 12 óra is, és megérkeztünk Münchenbe reggel 9 óra körül. Itt még majdnem 8 óránk volt várakozni, mert 15.30-kor indult volna csak a gépünk haza. Furcsa volt, mert Sao Paulóban 30 fok volt az indulás délelöttjén, Münchenben pedig 0 fok és havazás várt minket. Igaz, kabátunk nem volt, azért a reptér mellett kialakított pici karácsonyi vásárt végigfutottuk, ebben segített a Lufthansától meglovasított pokróc is. Erőt adott a reptéren kialakított bajor sörfőzde is, ahol nagyon jót kajáltunk, a brazil árakhoz képest fillérekért. Időközben érzékeny búcsút vettünk Ibitől is, aki Oslo felé vette az irányt, csatlakozva ismét a norvég aranycsapathoz.

Végül aztán majdnem 2 órás késéssel indult el Pestre a gépünk, mert a havazás olyan intenzívvé vált (reméljük, felénk tart, és karácsonyra ideér!). Az út maga mindössze 50 perces volt, de mindhármunknak sikerült végigaludnia, mert olyan fáradtak voltunk már, hogy majdnem elhaláloztunk. Végül 18.30-ra megérkeztünk, a csomagjainkat hiánytalanul megkaptunk 10 percen belül, tehát továbbra is örömmel mondhatom, hogy egy gyufaszálunk sem veszett el az elmúlt három hét alatt.

Blog-özönünk még nem ért véget, összeállítottunk egy-két érdekes olvasmányt Brazíliával kapcsolatban. Hamarosan elolvashatjátok itt azokat is.

Köszönjük, hogy velünk tartottatok az elmúlt hetekben!

Elküldtük magunkat melegebb éghajlatra…

Itteni idő szerint reggel hatkor keltünk, csakúgy, mint otthon, munkába menet, így most a többiekhez képest van egy-két óra fórunk, amit blogírásra fordítunk.

Kezdjük néhány szóval az utunkról, mert ezt megígértem az egyik ősbarátomnak. (EZ az első, számold!) Szerencsére végig szinte pontosan indultak a gépeink, így nem volt gond a csatlakozással. Ez volt az első alkalom, hogy Lufthansával repültünk, és bátran fogjuk ajánlani mindenkinek mostantól, mert kiváló szolgáltatást kaptunk a pénzünkért. A sima, gagyi jegyünkkel is sorra kaptuk a finom kaják mellé a borokat, és még röviditalt is, felár nélkül. Münchenben is maradt még vagy bő fél óránk a beszállásig, ezalatt az üvegre tapadva sasoltuk, vajon mikor tolják fel a gépre a mi csomagjainkat. Mikor már az összeset felpakolták, megérkezett még egy utolsó bőröndszállító kocsi, két, letakart, ponyvás utánfutóval, és egy harmadikkal, amin egészen véletlenül három csomag pihent… Azt hittük, csak mi képzeltük bele, hogy azok a mi bőröndjeink, de Sao Paulóban kiderült, hogy nem a csalóka elménk játéka volt az egész.


A München – Sao Paulo járat 11 óra 50 perces menetidővel, és 9867 km megteendő távolsággal kecsegtetett. Ebből körülbelül 2000 km-t tettünk meg Európa, és 2300 km-t Dél-Amerika szárazföldje felett, a többi volt „csak” óceánjárás. Kicsit elméláztunk a kérdéskörön, hol jobb lezuhanni, a víz, vagy épp a szárazföld fölött, de szokás szerint nem jutottunk eredményre.

Sao Paulóban némi plusz papírmunka után gyorsan a csomagjainkhoz jutottunk. Itt ugyanis az a rendszer, hogy ha továbbutazol, akkor is ki kell csekkolnod minden pakkoddal együtt, majd a csatlakozó járathoz újra be. Viszonylag gördülékenyen ment minden, a kézipoggyászok átvizsgálása is vicc volt az Európában megszokottakhoz képest.

Ahogy Márk barátunk mesélte, nekünk is sikerült egy korábbi járatra áttetetni a jegyeinket (és a csomagjainkat is), így nem kellett további két és fél órát kidobnunk az ablakon, hanem egy negyven perces repülés után már Rióban voltunk. Ez a negyven perc fantasztikus látvánnyal ajándékozott meg minket, szinte végig a part mentén suhantunk, nulla felhővel. Rióban már várt minket Sandra, egy gyors üdvözlés után pedig szereztünk készpénzt automatából, na meg taxit, és már vágtattunk is a szállásunkra. Itt egy kis helyi hölgy várt minket, akit mi nemes egyszerűséggel Izaurának, vagy épp Zsanoáriának neveztünk. Szegény nem értett angolul, viszont ezen hiányosságát rengeteg mosollyal és lelkesedéssel kompenzálta. Hamarosan beesett szállásadónk, Clarisse édesanyja is, szintén gyér idegennyelv-tudással, de hatalmas lelkesedéssel rendelkezett.

A kötelező körök letudása után belepattantunk a fürdőrucikba, és irány a város. Gyakorlatilag másfél saroknyi távolságra lakunk a Copacabanától, ezért (is) itt áztattuk meg magunkat először az óceánban. Kipróbáltuk az első kilós ebédünket is. Ez egy jól bevált rendszer itt: az étteremben svédasztalos a kiszolgálás, és a pénztárnál a súly alapján fizetsz. Ildikó és én egy szerény hatvan dekás ebédet nyomtunk, de Totyi meg sem állt egy kiló alatt.

A délutáni Copacabana-túra után beszereztük a buszjegyünket a pénteki santosi utazásunkra, majd némi otthoni pihi és Skype után eltaxiztunk az állítólag menőbb strandra, az Ipanemára. Hát, az igaz, hogy ott több emberke volt, de valahogy hangulatilag a Copacabana jobban bejött nekünk. Ráadásul nem is koszos, ahogy azt az útibeszámolók harsogják.

Ma a Megváltó Krisztus vár ránk, és ki tudja, még mennyi egyéb meglepetés. Ha minden jól megy, és továbbra is tudunk kóbor wifit vadászni, akkor holnap reggel elmesélem, miket pipáltunk ki.

Visszaszámlálás iiiiiiiiiiiindul!!!

Amint azt Ildikó az Umagról készült beszámolóban már sejteni engedte, az idei világbajnokság sem marad lelkes handball.hu-tudósítók nélkül. Bár a júniusi, németek ellen elszenvedett selejtezőbeli kudarc után mindenki szája lefelé ficcent, mi már a párharc előtt megbeszéltük, hogy ha törik, ha szakad, ott leszünk Brazíliában. Sajnos, ahogy az érkezésünk hetének időjárását előre nézegetjük, inkább szakad…

Kezdjük azonban az ilyenkor már szokásossá váló részletekkel, vagyis hogy milyen előkészületekre volt szükségünk ennek a hosszú utazásnak a megszervezéséhez. Szerencsére a vb rendezői még „időben”, azaz május végén informáltak arról, hogy nem a már évekkel ezelőtt beígért helyszíneken lesz a világesemény, hanem egy egészen más állam ad neki otthont.

Innentől végülis csak a fejekben kellett átrendeznünk, hogy egészen más látnivalókat fogunk tudni megtekinteni, más vidékeket bejárni, de ha mással nem is, megközelíthetőség szempontjából mindenképpen jobban jártunk. Az eredetileg tervezett helyszín Santa Catarina állam lett volna. Ez „kettővel lejjebb” található, mint a végső befutó São Paulo, olyan ismertebb városokkal, mint a német leszármazottak-lakta Blumenau, vagy épp a háromszoros Roland Garros-győztes Guga Kuerten-ről elhíresült székhely, Florianópolis.

Na, de ezekre, mivel úgysem fogjuk tudni meglátogatni, nem is érdemes több szót fecsérelni. Némiképp szabad teret adott nekünk az a tény, hogy a magyar válogatott távollétében a négy helyszín közül bátran válogathatunk, melyik(ek) történéseit akarjuk élőben nyomon követni.

A nyertesünk Santos lett, s ennek több oka is van:

- előzetes tippelések alapján ide várjuk már a csoportkörben is a legérdekesebb meccseket, mivel ebben, az A-jelű hatosban szerepel Norvégia, Németország és Montenegró is
- itt lesznek a sajtós kollégáink-barátaink, akikkel közös szállást tudunk bérelni, ezzel is spórolunk (meg hát hangulatilag sem mellékes a társaságuk)
- a legelhanyagolhatóbb szempont pedig, hogy ez az egyetlen helyszín, mely közvetlenül az óceán-parton található :D

Itt fogjuk az időnk zömét tölteni, ezen kívül az első három napot Rióban, míg az utolsó hatot São Paulo-ban.

A repülőjegy-vásárlásnál a Pelikán Travel és Totya hathatós együttműködése segített, így a számunkra legésszerűbb és legolcsóbb kombináció született meg időben és anyagiakban egyaránt. Fejenként nagyjából 220.000 Ft-ért vettük meg a Budapest-München-São Paulo-Rio de Janeiro tikettet az odafelé útra, visszafelé pedig a São Paulo-München-Budapest útvonalon érkezünk haza, a Lufthansa légitársasággal.

Egy kicsit azért a szokásosnál izgalmasabbnak ígérkezik a start, mivel a járatok indulási időpontjainak ide-oda variálása a megvásárlás óta eltelt időben odáig fajult, hogy Münchenben papíron mindössze 1 óra 20 percünk marad az interkontinentális gépre való átszállásra. A Pelikán viszont megnyugtatott: erre a müncheni reptér szabályozása szerint 45 perc is elég. Nos, majd meglátjuk…

A repcsijegyek megvétele után indulhatott a szálláskeresés, jelenlegi (és reméljük, végső) állapotok szerint a következő létszámokra:

- Rio: 4 fő (3 handball.hu + Sandra, akit a blogunk olvasói már jól ismerhetnek)
- Santos: 8 fő
- São Paulo: 9 fő

A létszámunk növekedése szinte egyenes arányosságban áll az egy főre eső szállásköltségünk csökkenésével is. Többet erről egyelőre nem is írok, majd a mindennapok eseményeinek taglalásakor úgyis megtudhattok mindent. Ha meg mégsem, akkor jöhetnek a kommentek!

A riói szállásadóval kapcsolatban vannak még bizonytalanságaink, de mivel nem akarjuk az ördögöt a falra festeni, ezért erről sem írnék előre.

Szerencsére az már hetekkel ezelőtt kiderült, hogy a kínai utunk előtt beadatott védőoltás(ok)hoz képest újabbakra nincs szükség, utas- és életbiztosítások megkötve, így felkészültünk életünk első, „télből a nyárba”-típusú túrájára.

Kalandunk ezúttal november 28-án indul, és ha minden rendben lesz, december 20-án zárul.