Judinho, Totyinho, Ildinho és Sandrinho üdvözöl mindenkit Rióból!

Igen hamar sikerült felkelnünk, azaz átállni az itteni időre már a megérkezésünk utáni második napon. Reggel nyolckor indultunk, leintettük az első utunkba kerülő taxit, amely baráti áron, nagyjából 2500 Ft-ért elvitt minket a kb. 10 km-re található Krisztus szobor aljához, ahonnan egy fogaskerekű vasút vitt minket magához az Úrhoz fejenként 6000 Ft-ért. Az út maga úgy 25 perces volt, de igen érdekesnek bizonyult, láthattuk például az őserdő rejtelmeit, mint például a fákon tanyázó fura sárga "alien" kinézetű képződményeket, amelyekről kiderült, hogy valamiféle kávéfajták.

Miután megérkeztünk a Megváltó Krisztus szoborhoz, bátran állíthatom, hogy mindannyiunk számára életünk legmeghatározóbb pillanata következett el. Középen maga a Megváltó, körben pedig egész Rio, a Maracana stadion, a lagúna, ezer sziget és szigetcsoport, a hegyek és dombok, egyszóval nem tudjuk leírni mindazt, amit láttunk. Beszéljenek helyettünk ezúttal is a képek!

Egyébként a Megváltó Krisztus szobor tövében egy kis templom volt kialakítva, ahol megválasztása után nem sokkal, még 1980-ban II. János Pál is tiszteletét tette. Nos, ebbe a pici templomba tért be Judit is, aki éppen egy olasz nyelvű misét hallgatott végig, és elmondása szerint mindent szót értett. Lefotóztuk őt is, lásd képek!

Miután kigyönyörködtük magunkat, ismét felszálltunk a fogaskerekűre, ahol ezúttal egy komplett szamba-zenekar fogadott minket, akik bevontak minket a közös zenélésbe és táncolásba. Természetesen nem kellett kétszer kérniük! Lásd a csatolt videót!

Ezután egy kis erőt merítettünk a szálláson, majd elindultunk bank automatát keresni a környéken. Ez nem volt túl egyszerű, mivel itt a bankok 90 százaléka kizárólag helyi lakosokra és bankkártyákra specializálódott, így természetesen az automaták is kizárólag portugál nyelven értenek. Ami nem is lenne probléma, hiszen az elmúlt két napban rájöttünk, hogy az itteni nyelven kiválóan megértjük magunkat beszéd formájában, de az írott szavak továbbra is elég bonyolultnak tűnnek. Szó, ami szó, sikerült végre pénzt levennünk, aztán találtunk végre egy sokkal olcsóbb kilós kajáldát, mint a tegnapi. Itt kb. 3000 Ft egy kilónyi adag, és sokkal nagyobb a választék is. Ezek a brazilok nagyon tudnak főzni...

Nos, a kajálda után a partra vezetett az utunk. Érdekes, mert bár az eső elkezdett esni, mégsem éreztük hidegnek, mert 25 fok körül volt a hőmérséklet. Betértünk egy növényeket árusító helyre. Úgy döntöttünk, hogy minden gyümölcsöt megveszünk, amiket eddig még nem láttunk. Ez olyan jól sikerült, hogy egy részüket még a kasszás srác sem ismerte, segítséget kellett kérnie a kolléganőjétől. Reméljük, reggel végig tudjuk kóstolni őket. Lásd fotók.

Innen már egyenes út vezetett a Copanabanára, kedvenc helyünkre. Nagyon furcsa, mert itt nagyjából két percenként akarnak ránk sózni mindenféle gagyi terméket, fürdőlepedőt, rákocskákat, kulcstartókat, és amiket el tudtok képzelni. Mi viszont megtaláltunk a legkedvezőbb árú part menti bódét, ahol átszámítva 600 Ft-ért árulják a Caipirinhát. Megfigyeltük, nem fukarkodnak a cuccal, hiszen egy két decis koktél fele (!) jelenti a hely rumot, azaz a Cachacát. Pár ilyen dózis elfogyasztása közben órákig csücsültünk, illetve csobogtunk az óceánban. Szerencsére közben a nap is kisütött, így kiélveztük Rio összes gyönyörű adottságát.

Furcsa egyébként, mert előzetesen arról értesültünk, hogy itt mindenki szupermodell alkatú. Nos ez közel sincs így, hiszen gyakorlatilag mindenki egy betonkeverőre hasonlít, így cseppet sem izgulunk, hiszen nem lógunk ki a sorból!

Egyszerűen szavakban nem tudjuk leírni, milyen csodálatosan érezzük magunkat. Reméljük, a képek valamennyit vissza tudnak adni abból, amit átélünk!

Elküldtük magunkat melegebb éghajlatra…

Itteni idő szerint reggel hatkor keltünk, csakúgy, mint otthon, munkába menet, így most a többiekhez képest van egy-két óra fórunk, amit blogírásra fordítunk.

Kezdjük néhány szóval az utunkról, mert ezt megígértem az egyik ősbarátomnak. (EZ az első, számold!) Szerencsére végig szinte pontosan indultak a gépeink, így nem volt gond a csatlakozással. Ez volt az első alkalom, hogy Lufthansával repültünk, és bátran fogjuk ajánlani mindenkinek mostantól, mert kiváló szolgáltatást kaptunk a pénzünkért. A sima, gagyi jegyünkkel is sorra kaptuk a finom kaják mellé a borokat, és még röviditalt is, felár nélkül. Münchenben is maradt még vagy bő fél óránk a beszállásig, ezalatt az üvegre tapadva sasoltuk, vajon mikor tolják fel a gépre a mi csomagjainkat. Mikor már az összeset felpakolták, megérkezett még egy utolsó bőröndszállító kocsi, két, letakart, ponyvás utánfutóval, és egy harmadikkal, amin egészen véletlenül három csomag pihent… Azt hittük, csak mi képzeltük bele, hogy azok a mi bőröndjeink, de Sao Paulóban kiderült, hogy nem a csalóka elménk játéka volt az egész.


A München – Sao Paulo járat 11 óra 50 perces menetidővel, és 9867 km megteendő távolsággal kecsegtetett. Ebből körülbelül 2000 km-t tettünk meg Európa, és 2300 km-t Dél-Amerika szárazföldje felett, a többi volt „csak” óceánjárás. Kicsit elméláztunk a kérdéskörön, hol jobb lezuhanni, a víz, vagy épp a szárazföld fölött, de szokás szerint nem jutottunk eredményre.

Sao Paulóban némi plusz papírmunka után gyorsan a csomagjainkhoz jutottunk. Itt ugyanis az a rendszer, hogy ha továbbutazol, akkor is ki kell csekkolnod minden pakkoddal együtt, majd a csatlakozó járathoz újra be. Viszonylag gördülékenyen ment minden, a kézipoggyászok átvizsgálása is vicc volt az Európában megszokottakhoz képest.

Ahogy Márk barátunk mesélte, nekünk is sikerült egy korábbi járatra áttetetni a jegyeinket (és a csomagjainkat is), így nem kellett további két és fél órát kidobnunk az ablakon, hanem egy negyven perces repülés után már Rióban voltunk. Ez a negyven perc fantasztikus látvánnyal ajándékozott meg minket, szinte végig a part mentén suhantunk, nulla felhővel. Rióban már várt minket Sandra, egy gyors üdvözlés után pedig szereztünk készpénzt automatából, na meg taxit, és már vágtattunk is a szállásunkra. Itt egy kis helyi hölgy várt minket, akit mi nemes egyszerűséggel Izaurának, vagy épp Zsanoáriának neveztünk. Szegény nem értett angolul, viszont ezen hiányosságát rengeteg mosollyal és lelkesedéssel kompenzálta. Hamarosan beesett szállásadónk, Clarisse édesanyja is, szintén gyér idegennyelv-tudással, de hatalmas lelkesedéssel rendelkezett.

A kötelező körök letudása után belepattantunk a fürdőrucikba, és irány a város. Gyakorlatilag másfél saroknyi távolságra lakunk a Copacabanától, ezért (is) itt áztattuk meg magunkat először az óceánban. Kipróbáltuk az első kilós ebédünket is. Ez egy jól bevált rendszer itt: az étteremben svédasztalos a kiszolgálás, és a pénztárnál a súly alapján fizetsz. Ildikó és én egy szerény hatvan dekás ebédet nyomtunk, de Totyi meg sem állt egy kiló alatt.

A délutáni Copacabana-túra után beszereztük a buszjegyünket a pénteki santosi utazásunkra, majd némi otthoni pihi és Skype után eltaxiztunk az állítólag menőbb strandra, az Ipanemára. Hát, az igaz, hogy ott több emberke volt, de valahogy hangulatilag a Copacabana jobban bejött nekünk. Ráadásul nem is koszos, ahogy azt az útibeszámolók harsogják.

Ma a Megváltó Krisztus vár ránk, és ki tudja, még mennyi egyéb meglepetés. Ha minden jól megy, és továbbra is tudunk kóbor wifit vadászni, akkor holnap reggel elmesélem, miket pipáltunk ki.