Elküldtük magunkat melegebb éghajlatra…

Itteni idő szerint reggel hatkor keltünk, csakúgy, mint otthon, munkába menet, így most a többiekhez képest van egy-két óra fórunk, amit blogírásra fordítunk.

Kezdjük néhány szóval az utunkról, mert ezt megígértem az egyik ősbarátomnak. (EZ az első, számold!) Szerencsére végig szinte pontosan indultak a gépeink, így nem volt gond a csatlakozással. Ez volt az első alkalom, hogy Lufthansával repültünk, és bátran fogjuk ajánlani mindenkinek mostantól, mert kiváló szolgáltatást kaptunk a pénzünkért. A sima, gagyi jegyünkkel is sorra kaptuk a finom kaják mellé a borokat, és még röviditalt is, felár nélkül. Münchenben is maradt még vagy bő fél óránk a beszállásig, ezalatt az üvegre tapadva sasoltuk, vajon mikor tolják fel a gépre a mi csomagjainkat. Mikor már az összeset felpakolták, megérkezett még egy utolsó bőröndszállító kocsi, két, letakart, ponyvás utánfutóval, és egy harmadikkal, amin egészen véletlenül három csomag pihent… Azt hittük, csak mi képzeltük bele, hogy azok a mi bőröndjeink, de Sao Paulóban kiderült, hogy nem a csalóka elménk játéka volt az egész.


A München – Sao Paulo járat 11 óra 50 perces menetidővel, és 9867 km megteendő távolsággal kecsegtetett. Ebből körülbelül 2000 km-t tettünk meg Európa, és 2300 km-t Dél-Amerika szárazföldje felett, a többi volt „csak” óceánjárás. Kicsit elméláztunk a kérdéskörön, hol jobb lezuhanni, a víz, vagy épp a szárazföld fölött, de szokás szerint nem jutottunk eredményre.

Sao Paulóban némi plusz papírmunka után gyorsan a csomagjainkhoz jutottunk. Itt ugyanis az a rendszer, hogy ha továbbutazol, akkor is ki kell csekkolnod minden pakkoddal együtt, majd a csatlakozó járathoz újra be. Viszonylag gördülékenyen ment minden, a kézipoggyászok átvizsgálása is vicc volt az Európában megszokottakhoz képest.

Ahogy Márk barátunk mesélte, nekünk is sikerült egy korábbi járatra áttetetni a jegyeinket (és a csomagjainkat is), így nem kellett további két és fél órát kidobnunk az ablakon, hanem egy negyven perces repülés után már Rióban voltunk. Ez a negyven perc fantasztikus látvánnyal ajándékozott meg minket, szinte végig a part mentén suhantunk, nulla felhővel. Rióban már várt minket Sandra, egy gyors üdvözlés után pedig szereztünk készpénzt automatából, na meg taxit, és már vágtattunk is a szállásunkra. Itt egy kis helyi hölgy várt minket, akit mi nemes egyszerűséggel Izaurának, vagy épp Zsanoáriának neveztünk. Szegény nem értett angolul, viszont ezen hiányosságát rengeteg mosollyal és lelkesedéssel kompenzálta. Hamarosan beesett szállásadónk, Clarisse édesanyja is, szintén gyér idegennyelv-tudással, de hatalmas lelkesedéssel rendelkezett.

A kötelező körök letudása után belepattantunk a fürdőrucikba, és irány a város. Gyakorlatilag másfél saroknyi távolságra lakunk a Copacabanától, ezért (is) itt áztattuk meg magunkat először az óceánban. Kipróbáltuk az első kilós ebédünket is. Ez egy jól bevált rendszer itt: az étteremben svédasztalos a kiszolgálás, és a pénztárnál a súly alapján fizetsz. Ildikó és én egy szerény hatvan dekás ebédet nyomtunk, de Totyi meg sem állt egy kiló alatt.

A délutáni Copacabana-túra után beszereztük a buszjegyünket a pénteki santosi utazásunkra, majd némi otthoni pihi és Skype után eltaxiztunk az állítólag menőbb strandra, az Ipanemára. Hát, az igaz, hogy ott több emberke volt, de valahogy hangulatilag a Copacabana jobban bejött nekünk. Ráadásul nem is koszos, ahogy azt az útibeszámolók harsogják.

Ma a Megváltó Krisztus vár ránk, és ki tudja, még mennyi egyéb meglepetés. Ha minden jól megy, és továbbra is tudunk kóbor wifit vadászni, akkor holnap reggel elmesélem, miket pipáltunk ki.

Negyedik emelet

Nagyjából egy órája hagytuk el a HOJO szállodát, ahol én nyolc, a többiek pedig tizennégy éjszakát töltöttek. Nancsing felé a vonaton robogva úgy gondolom érdemes pár szót ejteni erről a hotelről, a benne lévő lakosztályunkról és egyéb érdekességekről.

A HOJO név a csengésével ellentétben nem kínai, hanem az amerikai Howard Johnson rövidítése, tehát egy nemzetközi szállodaláncról van szó.

A szállodákhoz járó összes kényelmi szolgáltatás tehát nekünk is járt, így természetes volt például, hogy naponta takarították az egész lakást, cserélték a törölközőket, köntösöket (ha szükség volt rá), elmosogattak helyettünk vagy megvetették az ágyunkat. Valljuk be, egyik sem esett rosszul, amikor úgyis folyton időhiányban voltunk.

Természetesen a manapság már szinte lételemnek tekinthető Internet is rendelkezésre állt a lakásban, némi meglepetésre a már-már ódivatúnak számító vezetékes formában. Persze ilyesmi nem akadály, hamar „kiépült” a handball.hu saját vezeték nélküli hálózata, melyet már egy évvel ezelőtt is sikeresen használtunk Macedóniában.

Bár túl sok időnk nem volt rá, de azért jólesett, hogy volt egy LCD tévénk, a hozzá tartozó házimozival és hifi berendezéssel. A zene sokszor szólt rajta és egy kis trükközéssel még egy mozifilmet is megnézünk.

A recepción dolgozó alkalmazottak mindegyike beszélt angolul, így nem okozott problémát semmilyen ügyintézés, mindig hívtak nekünk taxit, aztán amikor megérkezett, a sofőrnek elmagyarázták, hova is vigye utasait. Ugyanígy segítettek a vonatjegyeink megvásárlásában, nekünk csak le kellett menni érte papucsban és persze fizetni…

És ha már a papucsnál tartunk, még egy olyan dolog van, amiről nagyon szívesen írok. A 2006-os svédországi Eb óta minden hosszabb külföldi utam alkalmával (nem csak a kézilabdával kapcsolatos utak) kötelező feladatomnak tekintem, hogy az adott országban, városban meglátogassak egy uszodát és ússzak pár hosszt.

Azt már a szállás lefoglalásakor tudtam, hogy ez itt sem lesz másképp, hiszen a hotel oldalán láttuk, hogy a sok egyéb szolgáltatás között egy úszómedence is megtalálható. Amikor még otthon voltam, irigykedve olvastam a többiek skype-üzeneteit, melyek az uszodalátogatásokról szóltak és már alig vártam, hogy én is csobbanhassak.

Így is lett, rögtön az első reggelen gatyát, köntöst és papucsot húztunk és meg sem álltunk a földszinti létesítményig. Itt mindig egy mosolygós alkalmazott fogadott, be kellett írni a nevünket egy nagy táblázatba és máris az öltözőben találtuk magunkat.

Nem számoltam pontosan, de elég sokszor megismételtük ezt a „szertartást”, mely általában egy kis úszkálásból, majd egy melegvizes kádban történő ücsörgésből állt és minden alkalommal felfrissülést, megnyugvást és erőt adott.

Az egyik ilyen alkalom után egészen véletlenül figyeltem fel arra, hogy a szépen sorszámozott öltözőszekrények közül hiányzik a négyes számú. Korábbi emlékeimből rémlett, hogy ez a szám errefelé Ázsiában szerencsétlenséget jelöl, és tényleg így is van: ez a szám kiejtve nagyjából a „halál” szónak felel meg, ezért ahol csak lehet, kerülik a használatát.

Rögtön a szobába menet újabb bizonyítékát találtuk ennek: a liftben sem volt négyes gomb, azaz gyakorlatilag negyedik emelet sem létezett, csakúgy, mint ahogy az emeletünkön sem volt sem 804-es, sem 814-es szoba, sőt a "biztonság kedvéért" a 813-as szoba is hiányzott.

Persze ezek után gyorsan utána is néztünk a témának, hamar kiderült, hogy ez a babona odáig terjed, hogy minden, ami négyest tartalmaz (telefonszám, házszám, rendszám) értéktelenebb, mint az, amelyik nem. Ugyanez igaz a dátumokra és az időpontokra is. Bíztunk benne, hogy ezek után a kínai csapatban nem fogunk sem 4-es sem 14-es mezszámú játékost találni, de érdekes módon mindkettő nevezve volt. Nem is értem, hogy mertek ezek után pályára lépni…

Van még egy dolog, amiről szerettem volna írni, ez pedig a kommunikáció. Mindegyikünknek fontos, hogy egy ilyen hosszú út alkalmával tudjuk a kapcsolatot tartani az otthon maradt szeretteinkkel. Amikor én először jártam külföldön, már éppen volt mobiltelefon és nem tagadom, hatalmas élmény volt egy távoli kisváros utcáján sétálva felhívni a családot és beszélni velük pár szót. Persze jól tudták ezt a szolgáltatók is, ezért ez a fajta mulatság sosem volt olcsó, gyakorlatilag egy többnapos külföldi út mindig egy ötszámjegyű telefonszámlát is jelentett.

Aztán szerencsére az Internet elterjedésével könnyebb lett a dolog, hiszen először üzenetek formájában (email, icq, msn), később szóban (skype), ma már pedig videó formájában is gyakorlatilag ingyenes a kommunikáció, földrajzi távolságtól függetlenül. Ezt természetesen alaposan ki is használjuk, az időeltolódás miatt leginkább éjfél és egy óra között beszélgetünk az otthoniakkal.

Az előbb említett hatalmas telefonköltségek részben abból is adódtak, hogy időnként egymást is fel kell hívnunk, ki merre jár, mikor találkozunk, stb, stb. Szerencsére erre is van jobb megoldás: besétálva valamelyik mobiltársaság üzletébe öt perc alatt beszerezhető egy helyi „prepaid” telefonszám, illetve a hozzá tartozó sim kártya, melyet a külön erre a célra hozott telefonba helyezve máris megoldódott a gondunk.

És ez még nem minden, hiszen a skype arra is lehetőséget ad, hogy nagyjából helyi tarifáknak megfelelő összegért (a kínai mobilszámom hívása gyakorlatilag olcsóbb mintha otthon az ember áttelefonál a szomszédjának) rendes telefonszámokat is hívhatunk róla, így a kör be is zárult: kis társaságunk három kínai telefonszámmal is rendelkezik, így mindenki beszél mindenkivel. :-)