"Dánasztal" és norvég lakoma

Az utazás utáni kiegyenesedés (és kis regenerálódás) után következzék a Kína után tőlem szokássá váló helyszín- és szervezésértékelés.

A sorsolásnak köszönhetően az Európa-bajnokság alatt két csarnokban fordultunk meg: a magyar válogatott csoportmérkőzéseire és a középdöntő-találkozóira Lillehammerben került sor, a mieinket sajnos már nem érintő helyosztókat pedig a dániai Herningben (a főképen) tartották.

Az 1993-ban átadott lillehammeri Håkons Hall az egy évvel későbbi téli olimpia egyik helyszíne volt. A 11500 fő befogadóképességű arénában játszottak már korábban is komoly kézilabdameccset, például 1999-ben, amikor a szintén norvég-dán közös rendezésű világbajnokság döntőjében a hazaiak nyertek (az ötödik helyen végzett válogatottunkból az All Star-csapat tagja volt Lőwy Dóra).

Az arénába belépve nagyon kellemes, sportbarátias légkör fogadott minket. Ahogy egy korábbi bejegyzésben olvashattátok, a létesítmény folyosóin mindenfelé a téli ötkarikás játékokkal kapcsolatos tárgyak, fényképek voltak kiállítva, a földszinten, illetve nagyjából a lelátók alá benyúlva pedig egy olimpiatörténeti múzeum is helyet kapott. Érdekessége a csarnoknak, hogy a hátsó oldala lényegében a mögötte induló kisebb domb. Itt, a sziklás, falépcsős kulisszák mögött közlekedtek a sajtósok az emeleti helyiségek (sajtótribün, étkező, sajtóközpont) és a pálya szintjén található mixed zone között.

Még nem kezdődött el az első mérkőzés, de már láttuk, hogy az előző két világversennyel szemben itt nem lesz gond az éhes sajtómunkatársak ellátásával. Szendvicsek, melegétel, gyümölcsök, üdítők várták a két meccs között táplálékkal feltöltődni vágyó újságírókat. Ez nem elhanyagolandó szempont, tekintettel arra, hogy naponta körülbelül hat-nyolc órát töltöttünk a csarnokban.

Asztalokból sosincs elég, ez nem volt másként itt sem, főleg hogy az egyik házigazdával voltunk egy csoportban. Szerencsére mivel az EHF-nek is dolgoztunk, nem fenyegetett komolyabban az a veszély, hogy felállítanak, bár időnként bepróbálkoztak, hogy a magyar meccs után adjuk át a helyet más kollégáknak.

Az internetkapcsolatra nem lehetett különösebb panaszunk. A wifit nem preferálták a szervezők, így a fotósok a kapu mögötti területen is kábelen tudtak csatlakozni a világhálóhoz; véleményem szerint nem volt zavaró, a stabil le- (40MBit/s) és feltöltési sebesség (60MBit/s) kárpótolt a "pórázért". Hosszabb leállásra nem emlékszem, csupán rövidebb megakadások voltak.

Utazásunk norvégiai szakaszának végeztével Herningbe tettük át munkahelyünket. Az itt található csarnok szintén egy több objektumból álló területen helyezkedik el, van itt egy kisebb labdarúgó stadion, kongresszusi központ és egy hatalmas, nagy tömeg befogadására alkalmas szabadtéri terület. Az Eb utolsó találkozóinak helyszínéül szolgáló MCH (Messecenter Herning) Multiarena 12-15000 férőhelyes, igazi multifunkcionális létesítmény. Elsősorban koncerteket és kiállításokat rendeznek benne, az első kézilabda-találkozónak idén novemberben adott otthont. A csarnok fekete fala és tetőszerkezete biztosan előnyösebb egy kulturális rendezvényhez (amit amúgy is sötétben, direkt világítással rendeznek), de egy sporteseményen kevésbé szerencsés. Ehhez jött még a magasban lévő fénycsöves lámpatestek gyér fényereje, ami tovább rontotta a fotósok helyzetét. Nekem emellett még további problémákat okozott a döglődő fényképezőgépem. Jövő évi beruházási terveim között szerepel egy új váz beszerzése.

A szervezők viselkedése az új helyen kevésbé volt szimpatikus, felesleges korlátozásokkal borzolták az idegeinket: ami működött Lillehammerben, az Herningben nem volt megengedett, pl. a kispad mögötti területről fotózás. Újdonság volt a képkészítési tilalom a mixed zónában, feltehetően az újabb gépekkel már suttyomban készíthető videóinterjúk megakadályozása miatt. A videózás ugyanis szigorú szabályokhoz volt kötve, a mérkőzésekről felvételeket készítő stáboknak fizetni is kellett az akkreditáció mellett. A kép- és videórögzítő munkatársakat négyféle színű mellénnyel különböztették meg: fehér (kiváltságos, pl. EHF-fotósok), szürke (egyéb fotósok), zöld (videós akkreditációval rendelkező forgatócsoport), fekete (hivatalos közvetítőstáb).

A TV-közvetítést készítő csapat mindkét helyszínen nagyon profi felszereléssel dolgozott: a normál állványos és vállról indítható berendezéseken kívül használtak kapu mögött teleszkóp- vagy sorompószerűen emelkedőt, továbbá Dániában volt még a pálya fölött és a kapu felső részében lévő mozgatható kamera is, illetve egy steadicam is készített felvételeket.

Az egész Eb-szervezés legnagyobb csalódása számomra az Eb-logós termékek hiánya. Két olyan országban, ahol imádják a kézilabdát, nem voltak képesek sem együtt, sem külön alkotni valamit e téren. Lillehammerben a norvég kézilabda-szövetségnek volt saját standja a csarnokban, ahol szép számmal fogytak az egyéni fényképes pólók, mezek, pulóverek, sapkák és kolompok, illetve volt háromféle színben EHF Euro logós pulóver. Dániában még ennyivel sem találkoztunk.
Az általam tapasztaltak alapján a dánok a TV-felszerelés mellett mindössze egy dologban voltak jobbak a norvégoknál: az étkeztetés. Az valami elképesztő volt, hogy folyton tolták a különböző ételeket a sajtóközpontba ("dánasztal":-)). De én szívesen lemondtam volna a puccos kajákról, ha tudtam volna vásárolni különféle emléktárgyakat. Egy norvég póló és egy kapucnis felső persze így is beugrott a csomagomba, a két termék összesen 28000 forintnak megfelelő koronámba került.

A norvég válogatott viselkedéséről, a szurkolókhoz való hozzáállásáról egyébként csak jót tudok írni. A meccs után gyakorlatilag még egy komplett mérkőzésnyi időt töltöttek a pálya szélén, ahol a csapat segítőjétől minden játékos kapott egy köteg fényképes autogramkártyát, majd elosztogatták a várakozó közönségnek, ezenkívül mindent aláírtak, amit csak eléjük toltak. A csapat segítőjének volt még egy feladata: a játékosok interjúadását menedzselte. A meccs vége felé SMS-t kellett küldeni a telefonjára, beleírva, hogy az újságíró kivel szeretne interjút készíteni. Lefújáskor már készen voltak a cetlik, melyeket kiosztotta a lányoknak, akik kezükben a listával keresték a megfelelő kérdezőt.

A végén a már korábban említett mobilnetről ejtenék néhány szót. Hát az nagy szívás volt, pedig biztos vagyok benne, hogy az általunk használt (CDMA technológia, a digitális 450 MHz-es frekvencia használata szélessávúinternet-szolgáltatásra - távoli és ritkán lakott területek lefedésére ideális - Magyarországon jelenleg még nincs használatban) szolgáltatónak volt a legbiztosabb széles sávú lefedettsége mindkét szállásunk környékén. De valahogy nagyon szenvedtünk vele: időnként teljesen jól működött (ez olyan 300 kbit/s és 1,2 Mbit/s között ingadozó sebességet jelentett), néha az antennával az ablakban ülve (az én netbookomra kötött router osztotta a netet a többi gépnek) is csak betárcsázós modemes retróérzés uralkodott, máskor meg egyáltalán nem töltött le semmit. És ilyen körülmények között töltöttük fel a videók egy részét...

Reméljük, Brazíliában egyszerre sikerül majd hangulatos és internetképes szállást találni. :-)

We Don't Need Another Hero

Először is egy kurta, ám annál jelentősebb hír: kedden este sikeresen hazaértünk Budapestre. Ezt, lássuk be, a mi legnagyobb hősünknek köszönhetjük, akiben előzetesen rajtunk, hármunkon kívül senki sem bízott, és mindenki azt gondolta, vele kész öngyilkosság útnak indulni is.

Igen, jól sejtitek, a bejegyzések galériájában, és néhol a szövegekben is már felbukkant Tigráról van szó, amiről még az ős-tigrások is csak azt szokták írni: igazi kétszemélyes autó, hátulra maximum kisdobosok férnek. A mi Totyánk egyáltalán nem nevezhető kisdobos méretűnek, ennek ellenére dicséretére legyen mondva, vállalta az utazást így is.

Az autó teljesen púpra pakolva, tetőbox-szal felszerelve, három utassal a fedélzetén is hálásan, szó nélkül tűrte ezt az összesen több mint 5000 km-es utat, ráadásul az indulás előtt vásárolt hólapátot és hóláncokat sem kellett egyszer sem igényben venni. Hazaérkezve aztán igyekeztünk is megadni neki minden jót: miután megszabadítottuk a terheitől, kapott komplett alváztisztításos, viaszozásos mosást, feltöltöttük az összes ürülő tankját, és kap némi pihenőt is. Hogy egy klasszikust idézzek: "Mert megérdemli".

No de térjünk kicsit még vissza az Eb-re, ami ugyan csak pár napja múlt el, de már most hiányzik mind a társaságunk, mind pedig az ott végzett szorgos és eredményes munka.

Az eseményt - szokás szerint - idén is a norvégok nyerték, újra jöhettek szinte ugyanazok az arcok a dobogóra, tesszük hozzá, megérdemelten.

A záróünnepély, mely 2008-ban Macedóniában, és 2007-ben Franciaországban is igazán impozánsra sikeredett, ezúttal is fantasztikus látványt nyújtott. Videós felvételeink is vannak róla, amelyeket ezen bejegyzés alján osztunk meg Veletek.

Miután hétfőn szétszéledt a mi kis csapatunk, mi is nekivágtunk utunknak. Ahogy a pár órával előbb startolt Sandra is jelezte, Hamburgig minden nyugiban telt, a Hamburg - Hannover szakaszon is csak a szembejövő forgalom akadozott, ám Hannovernél minket is elértek a rossz körülmények. Jópár kilométer hosszan olyan összefüggő jégréteg volt az utakon, melyen még a teherautók is csak lépésben, vagy még úgy sem tudtak haladni.

Lipcsénél még némi havazás és köd jött, de akkor már legalább láttuk a nap végét. Lipcsében a februárban már használt diákszállón éjszakáztunk. A következő napi 800 km már kicsit nyugisabban telt, bár a német-cseh határnál lévő hómennyiség még minket, az igazán északot megjárt arcokat is kicsit ledöbbentett. Hazaérkezve automatikusan dobtuk a puszikat a kis járműcsodának, és nem volt kérdés, miért is mondunk köszönetet a következő imánkban.

Miután sikerült a karácsonyi hangulatot is magunkkal hozni, így már csak az utolsó simítások várnak ránk az ünnepekig. Itt ragadjuk meg az alkalmat, és kívánunk minden kedves Olvasónknak, Barátunknak, Családtagunknak békés, meghitt, áldott karácsonyt!

Eb záróünnepség #1:



Eb záróünnepség #2:

Out of The Dark, Into The Light

Miután elfoglaltuk a szállásunkat (amely egy erdei házikó Bording határában, Ikasttól 9 km-re és Herningtől 25 km-re), döbbenten vettük észre, hogy bent szinte hidegebb van, mint kint. Az az egy-két radiátor semmit sem ért, a klímát nem tudtuk fűtésre állítani, a kedves tulaj pedig egy darab fát se hagyott nekünk. Az első nap tehát többnyire didergéssel telt, azután viszont Totyának támadt egy mentőötlete, és elment keresgélni a ház körül, majd innen-onnan el is emelt egy-két kerítésdarabot :-) Második nap már Bojan is csatlakozott hozzá, aki már egy fejszét is szerzett valahonnan, úgyhogy most már legalább negyven fokra sikerült felfűteni a kérót. Mindenesetre a "fagyűjtögetés" alatt sokszor emlegettük kedvenc mondatunkat: "Megjöttek a magyarok"...

Sajnos a finálé helyszínéből, Herningből szinte semmit nem láttunk, mert folyton a hatalmas MCH Arénában ülünk, vagy éppen alszunk. Szombaton viszont meglátogatott minket Márk barátunk, aki sajnos most nem tudott csatlakozni hozzánk ezen az Eb-n, mert az Európai Kézilabda Szövetség alkalmazza őt, így a hivatalos hotelben kell lennie. Vele kiegészülve tehát csaptunk egy jó kis bulit, újra előkerültek a karaoke slágerek, ami azt jelenti, hogy éjjel háromig zengett tőlünk az erdő...

Reggel viszont korán keltünk, mert sietnünk kellett a világbajnokság sorsolására, ahol sajnálattal vettük tudomásul, hogy a legnehezebb ellenfelet, azaz a németeket kaptuk. Mindenesetre mi mindenképpen szeretnénk ott lenni Brazíliában, függetlenül attól, hogy kijutnak-e a magyar lányok, vagy sem.

A sorsolás előtt viszont történt egy kis jó dolog is: a pályán a záróünnepségre próbáltak a résztvevők, köztük Anna Daviddel és Jimmy Coldinggal, akik este az Eb hivatalos dalát fogják előadni, az Out of The Dark, Into The Light című számot, amelyet annak ellenére nagyon megszerettünk az elmúlt pár hétben, hogy orrvérzésig ezt bömböltetik mindenhol. Szóval, a két énekest felkértük egy közös fotóra, ők pedig készségesen álltak rendelkezésünkre, bár Jimmy ábrázatán azért látszik, hogy hajnalban kelt. :-)

A döntő után Ibolyával még feliratozzuk a videóinterjúkat, aztán pihenünk, mert Ibiék vonata hajnalban indul, és Sandra is ilyen korán távozik. Tehát korán kelünk, aztán egyből hazafelé vesszük az irányt, de azért még egy éjszakát eltöltünk félúton, Lipcsében. Hallottuk, hogy borzasztó hazafelé a hóhelyzet, de reméljük, most hamarább hazaérünk, mint tavaly, amikor december 23-án estünk haza Kínából kedves barátunk, a Finnair miatt.