Az utazás utáni kiegyenesedés (és kis regenerálódás) után következzék a Kína után tőlem szokássá váló helyszín- és szervezésértékelés.A sorsolásnak köszönhetően az Európa-bajnokság alatt két csarnokban fordultunk meg: a magyar válogatott csoportmérkőzéseire és a középdöntő-találkozóira Lillehammerben került sor, a mieinket sajnos már nem érintő helyosztókat pedig a dániai Herningben (a főképen) tartották.
Az 1993-ban átadott lillehammeri Håkons Hall az egy évvel későbbi téli olimpia egyik helyszíne volt. A 11500 fő befogadóképességű arénában játszottak már korábban is komoly kézilabdameccset, például 1999-ben, amikor a szintén norvég-dán közös rendezésű világbajnokság döntőjében a hazaiak nyertek (az ötödik helyen végzett válogatottunkból az All Star-csapat tagja volt Lőwy Dóra).
Az arénába belépve nagyon kellemes, sportbarátias légkör fogadott minket. Ahogy egy korábbi bejegyzésben olvashattátok, a létesítmény folyosóin mindenfelé a téli ötkarikás játékokkal kapcsolatos tárgyak, fényképek voltak kiállítva, a földszinten, illetve nagyjából a lelátók alá benyúlva pedig egy olimpiatörténeti múzeum is helyet kapott. Érdekessége a csarnoknak, hogy a hátsó oldala lényegében a mögötte induló kisebb domb. Itt, a sziklás, falépcsős kulisszák mögött közlekedtek a sajtósok az emeleti helyiségek (sajtótribün, étkező, sajtóközpont) és a pálya szintjén található mixed zone között.
Még nem kezdődött el az első mérkőzés, de már láttuk, hogy az előző két világversennyel szemben itt nem lesz gond az éhes sajtómunkatársak ellátásával. Szendvicsek, melegétel, gyümölcsök, üdítők várták a két meccs között táplálékkal feltöltődni vágyó újságírókat. Ez nem elhanyagolandó szempont, tekintettel arra, hogy naponta körülbelül hat-nyolc órát töltöttünk a csarnokban.
Asztalokból sosincs elég, ez nem volt másként itt sem, főleg hogy az egyik házigazdával voltunk egy csoportban. Szerencsére mivel az EHF-nek is dolgoztunk, nem fenyegetett komolyabban az a veszély, hogy felállítanak, bár időnként bepróbálkoztak, hogy a magyar meccs után adjuk át a helyet más kollégáknak.
Az internetkapcsolatra nem lehetett különösebb panaszunk. A wifit nem preferálták a szervezők, így a fotósok a kapu mögötti területen is kábelen tudtak csatlakozni a világhálóhoz; véleményem szerint nem volt zavaró, a stabil le- (40MBit/s) és feltöltési sebesség (60MBit/s) kárpótolt a "pórázért". Hosszabb leállásra nem emlékszem, csupán rövidebb megakadások voltak.
Utazásunk norvégiai szakaszának végeztével Herningbe tettük át munkahelyünket. Az itt található csarnok szintén egy több objektumból álló területen helyezkedik el, van itt egy kisebb labdarúgó stadion, kongresszusi központ és egy hatalmas, nagy tömeg befogadására alkalmas szabadtéri terület. Az Eb utolsó találkozóinak helyszínéül szolgáló MCH (Messecenter Herning) Multiarena 12-15000 férőhelyes, igazi multifunkcionális létesítmény. Elsősorban koncerteket és kiállításokat rendeznek benne, az első kézilabda-találkozónak idén novemberben adott otthont. A csarnok fekete fala és tetőszerkezete biztosan előnyösebb egy kulturális rendezvényhez (amit amúgy is sötétben, direkt világítással rendeznek), de egy sporteseményen kevésbé szerencsés. Ehhez jött még a magasban lévő fénycsöves lámpatestek gyér fényereje, ami tovább rontotta a fotósok helyzetét. Nekem emellett még további problémákat okozott a döglődő fényképezőgépem. Jövő évi beruházási terveim között szerepel egy új váz beszerzése.
A szervezők viselkedése az új helyen kevésbé volt szimpatikus, felesleges korlátozásokkal borzolták az idegeinket: ami működött Lillehammerben, az Herningben nem volt megengedett, pl. a kispad mögötti területről fotózás. Újdonság volt a képkészítési tilalom a mixed zónában, feltehetően az újabb gépekkel már suttyomban készíthető videóinterjúk megakadályozása miatt. A videózás ugyanis szigorú szabályokhoz volt kötve, a mérkőzésekről felvételeket készítő stáboknak fizetni is kellett az akkreditáció mellett. A kép- és videórögzítő munkatársakat négyféle színű mellénnyel különböztették meg: fehér (kiváltságos, pl. EHF-fotósok), szürke (egyéb fotósok), zöld (videós akkreditációval rendelkező forgatócsoport), fekete (hivatalos közvetítőstáb).
A TV-közvetítést készítő csapat mindkét helyszínen nagyon profi felszereléssel dolgozott: a normál állványos és vállról indítható berendezéseken kívül használtak kapu mögött teleszkóp- vagy sorompószerűen emelkedőt, továbbá Dániában volt még a pálya fölött és a kapu felső részében lévő mozgatható kamera is, illetve egy steadicam is készített felvételeket.
Az egész Eb-szervezés legnagyobb csalódása számomra az Eb-logós termékek hiánya. Két olyan országban, ahol imádják a kézilabdát, nem voltak képesek sem együtt, sem külön alkotni valamit e téren. Lillehammerben a norvég kézilabda-szövetségnek volt saját standja a csarnokban, ahol szép számmal fogytak az egyéni fényképes pólók, mezek, pulóverek, sapkák és kolompok, illetve volt háromféle színben EHF Euro logós pulóver. Dániában még ennyivel sem találkoztunk.
Az általam tapasztaltak alapján a dánok a TV-felszerelés mellett mindössze egy dologban voltak jobbak a norvégoknál: az étkeztetés. Az valami elképesztő volt, hogy folyton tolták a különböző ételeket a sajtóközpontba ("dánasztal":-)). De én szívesen lemondtam volna a puccos kajákról, ha tudtam volna vásárolni különféle emléktárgyakat. Egy norvég póló és egy kapucnis felső persze így is beugrott a csomagomba, a két termék összesen 28000 forintnak megfelelő koronámba került.
A norvég válogatott viselkedéséről, a szurkolókhoz való hozzáállásáról egyébként csak jót tudok írni. A meccs után gyakorlatilag még egy komplett mérkőzésnyi időt töltöttek a pálya szélén, ahol a csapat segítőjétől minden játékos kapott egy köteg fényképes autogramkártyát, majd elosztogatták a várakozó közönségnek, ezenkívül mindent aláírtak, amit csak eléjük toltak. A csapat segítőjének volt még egy feladata: a játékosok interjúadását menedzselte. A meccs vége felé SMS-t kellett küldeni a telefonjára, beleírva, hogy az újságíró kivel szeretne interjút készíteni. Lefújáskor már készen voltak a cetlik, melyeket kiosztotta a lányoknak, akik kezükben a listával keresték a megfelelő kérdezőt.
A végén a már korábban említett mobilnetről ejtenék néhány szót. Hát az nagy szívás volt, pedig biztos vagyok benne, hogy az általunk használt (CDMA technológia, a digitális 450 MHz-es frekvencia használata szélessávúinternet-szolgáltatásra - távoli és ritkán lakott területek lefedésére ideális - Magyarországon jelenleg még nincs használatban) szolgáltatónak volt a legbiztosabb széles sávú lefedettsége mindkét szállásunk környékén. De valahogy nagyon szenvedtünk vele: időnként teljesen jól működött (ez olyan 300 kbit/s és 1,2 Mbit/s között ingadozó sebességet jelentett), néha az antennával az ablakban ülve (az én netbookomra kötött router osztotta a netet a többi gépnek) is csak betárcsázós modemes retróérzés uralkodott, máskor meg egyáltalán nem töltött le semmit. És ilyen körülmények között töltöttük fel a videók egy részét...
Reméljük, Brazíliában egyszerre sikerül majd hangulatos és internetképes szállást találni. :-)
