Bemutatkoztak a csarnokok és a „rendezés”

Ezt a bejegyzést eredetileg a döntő reggelén szerettem volna feltenni, de nem csak a csarnokban voltak gondjaink az internettel, hanem a szálláson is. Közben már Helsinkiben vagyunk (lásd a másik új bejegyzést), itt már hasít a blogszerkesztés, meg a képfeltöltés.

Véget ért a világbajnokság, és lassan kínai utazásunk is. A sok „külső” élmény után most konkrét történésektől függetlenül következzen egy kis bemutatás a csarnokokon belüli életről, és a torna rendezésének színvonaláról.

Közel 3 hetes kínai tartózkodásunk során két sportcsarnokban dolgoztunk: a magyar érdekeltségű csoportmérkőzéseket és a középdöntő találkozóit Szucsouban rendezték, míg az első négy helyet eldöntő meccseket egy teljesen külön helyre, Nancsingba vitték a szervezők. Utóbbi egyébként Jiangsu tartomány „fővárosa”.

A szucsoui sportcsarnok (Suzhou Sports Center Gym) a vb hivatalos honlapja szerint 6000 férőhelyes. Az építmény kívül-belül egyaránt megfelelő állapotban volt, egy-két kivételtől eltekintve. Vegyük például a mosdókat. A férfi részlegben "vályus" kialakítású piszoár, illetve a macedóniai Ohridból általunk már ismert talajmenti pottyantó várta a megkönnyebbülni vágyókat. A helyiségben a falra applikált füstölő próbálta elnyomni a szagokat, több-kevesebb sikerrel. Ezek az állapotok némelyik vendéglátóhely illemhelyiségéhez képest ötcsillagosak voltak.
Hőmérséklet tekintetében sem voltunk elkényeztetve, a csarnok előterében borzalmasan, a játéktéren és a lelátón csak kicsit volt hideg. Az első napon úgy feltekerték a fűtést, hogy a pályán továbbra is hűvös volt, a sajtószektorba felérve viszont már-már kánikulai forróságot éreztem. A mixed zone (kötelezően kijelölt útvonal a játékosoknak az öltöző felé, interjúadás céljából) a jégverem hőmérsékletű előcsarnokban volt kialakítva. Ennek a megpróbáltatásnak legtovább a norvég válogatott volt rendszeresen kitéve, előfordult, hogy a komplett csapat nyilatkozott hosszú félórákig a rájuk várakozó sajtósoknak.

Arra fel voltunk készülve, hogy a hazai szurkolók számára érdektelen csoportmeccseken kevesen lesznek. De hogy a középdöntőkre a városba érkező kínai válogatottra se teljen meg a hatezres csarnok egy hatmilliós városban? Egy mérkőzést leszámítva ugyanis nyomasztóan kevesen voltak még ezeken a találkozókon is. Azon az egy meccsen is (Kína éppen ellenünk játszott) úgy jött össze nagyjából 1500 néző, hogy a mérkőzés első perceiben elkezdtek beözönleni az emberek. Meglehetősen szervezett jellege volt az egésznek. Az alacsony nézőszám oka lehetett részben a helyi viszonylatban magas árak, de a kínaiak teljes érdektelensége a kézilabda, illetve maga a rendezvény iránt is. Lehet, hogy nem is tudtak róla, kevés helyen láttunk például reklámplakátokat. Némi életet vitt a csarnok szürke hangulatába a norvég szurkolók régről ismert kolompolós, ütemes "tombolása", illetve a néhány főből álló magyar tábor lelkes buzdítása is.

A fotósmellényért letétbe ezúttal nem pénzt kértek egy alkalommal, hanem minden nap érkezéskor magát az akkreditációs kártyát, majd este vissza az egész. Érdekes logika, de végül is működött. A fényviszonyok az általam ismert magyarországi sportlétesítményekhez képest jók voltak. Külön jó pont a szervezőknek, hogy az alsó széksorok betolásával a zsűriasztallal szembeni oldalon és a kapuk mögött széles közlekedőút állt rendelkezésre, így a félidő alatt is könnyedén lehetett térfélt és oldalt váltani. Ülőalkalmatosságként a képek között látható műanyag hokedlik voltak elhelyezve, melyek nem igazán voltak kényelmesek hosszas ücsörgésre, de néha még így is képes voltam elbóbiskolni egy-egy unalmasabb meccs közben.
Az elmúlt világversenyekhez (nekem: 2007-es vb, 2008-as eb) képest kicsit szokatlan volt, hogy az alapvonal mögötti, kartonpapírból készült reklámtáblák és a labdafogó háló között ezúttal nem lehetett ülni, össze voltak kötözve. Mondjuk ez a korlátozás nem okozott nagy problémát, tekintve hogy nagyon kevés fotós dolgozott, kényelmesen elfértünk a pálya négy sarkánál. Apropó, kevés: Paha érkezéséig szerény személyem volt az egyetlen magyar fotós a világbajnokságon. Képeinkből jelentek meg többek között az index sportrovatában, a Nemzeti Sport papíralapú kiadásában, valamint az MKSZ oldalán is.

Az újságírós munkahelyek internetes ellátottsága igen gyér volt, ráadásul a vezeték nélküli kapcsolatért minden nap hozzáférést kellett volna vásárolni. A vezetékes hálózat alul volt méretezve, kevés aljzattal, még kevesebb kábellel. Szerencsére utóbbiból hoztunk magunkkal, és a Paha által már említett wifi eszközt is beüzemeltük minden nap a pálya szélén, így nem kellett felrohangálni a feltöltendő képekkel. A sajtóközpontot ritkán látogattuk, pedig ott bokáig lehetett járni az internet-kábelekben, oly kulturáltan voltak kiépítve a végpontok.

A nancsingi elődöntők és éremcsaták helyszínéül szolgáló aréna (Nanjing Olympic Sports Center Gym) hatalmas területen helyezkedik el, több sportlétesítménnyel szoros szomszédságban.
Az arénába belépve ledöbbentünk a látványtól. Egy befogadóképességében a Papp László Budapest Sportarénánál ugyan nem sokkal nagyobb, de méreteit tekintve valahogy mégis hatalmasabbnak tűnő csarnokba jutottunk. A kispad oldalánál itt is hiányzott néhány sor, ezek fölött nem sokkal helyezkedett el a sajtó munkatársai részére kialakított szektor, amely sajnos az első pillanattól kezdve szűkösnek bizonyult. Érthetetlen, hogy a sokkal nagyobb helyszínen, a fokozottabb érdeklődéssel kísért végső küzdelmeken miért fukarkodtak pár asztallal meg áramforrással. Velünk egy időben tapasztalta meg Björn, a fülvédős szucsoui sajtóközpontos kollégánk is a rendezés színvonalát. Nem volt elragadtatva például attól sem, hogy az első elődöntő mérkőzés előtt cirka háromnegyed órával még nincs jegyzőkönyv.
A szucsoui fizetős wifi-vel szemben itt ingyenes volt a drótnélküli internet használata, ám az a második elődöntő elején megadta magát, feltehetően a (nagyrészt a pálya szélén dolgozó fotósok által generált) forgalomtól. Reméltük a döntőn újra működni fog (működött), különben marad a kirándulás a sajtóközpontba, ha képet akarunk feltölteni a beszámolóinkhoz. Hogy ne csak morogjak, a fényviszonyok kiválóak voltak. Korábbi helyszínünkhöz hasonlóan itt is hideg volt, leszámítva a sajtóközpontot, ahová a pálya egyik végéből eljutni felért egy kisebb túrával. A norvég szurkolók száma nagyjából megduplázódott, és megjelentek kisebb spanyol, orosz és francia csoportok is, valamint a szerény létszámú magyar drukkercsapat egy része is átköltözött ide.

Összegzésképpen azt mondhatjuk, hogy a kisebb szucsoui csarnok ugyan bizonyos tekintetben fapadosabb volt, mint az ultramodern nancsingi, mégis az előbbiben éreztük jobban magunkat. Hiába, mégiscsak oda jártunk majdnem két hétig minden nap. Ugyanakkor mindkét helyen volt szerencsénk több apróságnak tűnő, de annál bosszantóbb dolgot átélni. Például az eredményjelző (rajta a gólszerzőkkel, ami hasznos volt, mert a papírjegyzőkönyv gyakran elmaradt) és a teljes belső csarnokvilágítás mérkőzés utáni azonnali lekapcsolása, függetlenül attól, hogy néhány újságíró még szeretett volna leírni pár mondatot, esetleg utána épségben kijutni az objektumból. A mérkőzések utáni sajtótájékoztatók (nem) lebonyolítása kabaréba illő volt, végülis csak két edzőnek meg két játékosnak kellett volna egyszerre megérkeznie egy helyiségbe, de ez gyakran nem sikerült, hogy a tolmácsolási nehézségeket ne is említsük. A döntő utáni értékelés pedig nemes egyszerűséggel elmaradt...

A csatolt képeken olyan további apróságokat láthattok, mint az elektronikus kijelző üzemzavara esetén azonnal bevethető lapozós kijelző (a csapatok neveit pedáns rendben cserélték a bemelegítések alatt), melyek akár 3 számjegyű mérkőzésállást is képesek lettek volna megjeleníteni, a fityulás „orvosi team”, az üres lelátók, vagy a szundikáló helyi segítő, TV-operatőr. A 2007-es vb-ről ismerős select labda is megtalálható, amely ezúttal kínai nemzeti színekben pompázott, és néhány játékos hajmeresztő dolgokat produkált vele, többen közülük a saját mérkőzésük előtt.

Vasárnap tehát véget ért a vb, megvoltak az éremátadások, viszont a várt záróünnepség elmaradt. Pedig a kínai szervezők ott voltak Párizsban két éve, láthatták, hogy ott mennyire megadták a módját a torna befejezésének. Azt gondoltuk, hogy a szervezés alacsony színvonalának némi kompenzálásaként valami szép búcsúünnepséget rendeznek az éremátadás után. Nem így történt, de azért próbálunk majd később csak a szépre emlékezni.

Bejegyzésem végére egy kis fotós számvetés: a vb alatt készítettünk 35 fotógalériát (1 edzés, 1 városnézés, 15 csoportmeccs, 9 középdöntő, 4 helyosztó, 2 elődöntő, bronzcsata, döntő, eredményhirdetés). Az elmúlt 17 nap alatt a bruttó exponálások száma nálam 10332, Pahánál 5415 volt.

Mostantól számított nagyjából két hétig csak karácsonyi meg szilveszteri örömködést vagyok hajlandó fotózni...:-)