A handball.hu útinaplója: Vigyél el, és mi nem tévesztjük el az irányt!

Az első sao paulói meccsnapon reggeltől estig a csarnokban tartózkodtunk. Este tizenegykor bevásároltunk egy kis alapanyagot a vacsihoz a lakóparkunktól kb. 300 méterre található Extra szupermarketben, majd onnan kijőve meglepve tapasztaltuk, hogy óriási trópusi vihar kerekedett, amelyből esélyünk se lett volna épségben hazakeveredni. Tudni kell, hogy Sao Paulo tengerszint feletti magassága amúgy is 700 méter feletti, ráadásul nincsen egyetlen sík utcája sem, mert az egész város dombokra épült. A szállásunk környéke szintén ilyen, ha a boltból haza szeretnénk érni, ahhoz egy kisebb hegyet kell megmásznunk. Szóval a trópusi viharban jobbnak láttunk inkább elkapni egy taxist a bolt előtt. Véletlenül először a santosi szállás címét mutattam meg neki, az úr pedig elkezdte a GPS-ébe begépelni azt, ekkor jöttem rá, hogy nem 150 km-re, hanem mindössze 300 m-re lakunk. Bár azért jó lett volna, ha visszavisz minket Santosba... :) Nos, tehát Márk kérésére valamilyen mexikói kaját ütöttünk össze, amelyet még egyikünk sem készített még életében soha. Ennek ellenére egészen jól sikerült.

Csütörtökön szünnap volt, szóval a csapat szétszéledt, voltak, akik a német szurkolókkal tartottak, voltak, akik az esti női foci válogatott meccsekre (Chile-Olaszország, Brazília-Dánia) készülődtek, mi viszont Ibivel, Judittal és Totyával elindultunk felfedezni a várost. Először a főtérre vezetett az utunk, ahol a legnagyobb katedrálist tekintettük meg. A főtér és a templom is szép lett volna, ha nem lett volna mindenhol hajléktalan és nem csurizták volna teli a környéket... Szerettünk volna tovább menni az eltervezett utunkon, ehhez térképet is vettünk egy újságosnál, de az semmire nem volt jó, még a metró megállók sem voltak rajta. Újabb térkép után néztünk egy könyvesboltban, de az ugyanilyen haszontalannak bizonyult. Nagy nehezen eljutottunk a Paulista sugárútig, amelyet Brazília egyik legnagyobb utcájaként tartanak számon. Itt lesétáltunk egy-két metrómegállót, ami nem is volt olyan könnyű 35 fokban. Találtunk egy karácsonyi díszítésben pompázó felüljárót a 2x3 sávos úttest felett, ahol érdekes mesevilágba csöppentünk, és kaptunk egy-egy lufit is.

Innen az Ibirapuera Parkba vitt az utunk, Sao Paulo legnagyobb látványosságához, egy hatalmas területre, tavakkal, parkokkal, madarakkal és érdekes növényvilággal. Nagyjából a Margit-szigethez lehetne hasonlítani az objektumot, csak a helyi viszonyoknak megfelelően sokkal nagyobb kiterjedéssel. Mindenfelé sportoló embereket láttunk, nem úgy, mint otthon. Másfél órás séta után végül hazafelé vettük az irányt.

Ez újabb érdekes (?) sztorit tudok elmesélni, hiszen a térképünk alapján négy (!) metró vonalat kellett volna érintenünk, de az első végén közölték velünk, hogy a második csatlakozás átépítés miatt nem működik, menjünk vissza a központba, majd szálljunk át további négy metró vonalra. Mivel ekkor már 15 km-nyi séta, és többször ennyi metrózás volt mögöttünk, már lassan azon voltunk, hogy leülünk az első csöves mellé, és addig várunk, amíg ki nem nyúlunk. Aztán inkább kerestünk egy taxist, és az sem érdekelt, hogy a város egyik feléből a másikba kell elvinnie ki tudja, mennyiért azok után, hogy már egy vagyonnyi pénzt eltaxiztunk és elmetrózunk. Végül 50 buznyákért hazahozott minket a legnagyobb dugóban, ami itt jó aránynak mondható.

Hozzáteszem, hogy a szállásunk címét tanulmányozva egyik taxisofőr sem tudta eddig még, hogy hová kell mennie, akkora ez a város. Rájöttünk már, hogy a GPS sem segít, mert a kisebb utcák - így a miénk - nincsenek benne, így maximum térképen tudnak eligazodni. Ez a sofőr nagyjából beazonosította, hogy a morumbi-i temető mellett lehet az utcánk, de amint megérkeztünk ide, rákérdezett, hogy tudjuk-e, merre kell menni. Erre a három csaj tíz percen keresztül igazította útba a ki tudja hány éve ebben a városban vezető sofőrt, hogy hol merre kanyarodjon... Igaz, mi is még csak egyszer jártunk erre autóval.

Elnézést minden kedves olvasónktól, hogy nem tudunk annyi érdekfeszítő információval szolgálni innen, mint Rióból, vagy Santosból, de ez a helyszín teljesen leszívja az energiánkat. Ilyenkor általában előjön a honvágyunk, ahogyan most is így történik. Furcsa, mert eddig alig vártuk a szünnapokat, most pedig inkább a meccsnapokat preferáljuk. Reméljük, lesz ez még jobb is!