Brazil lecsó, magyar módra

Egy kis helyzetjelentés az elmúlt időszak eseményeiről. Vasárnap este a csarnokból hazafelé épphogy csak elindultunk, mikor a taxiban ülve lövésszerű hangokra kaptuk fel a fejünket, és meg is jegyeztük, hogy reméljük, ez csak tűzijáték (bár a brazil közbiztonságot látva az előbbit is simán el tudnánk képzelni...). Hamarosan, az első kereszteződéshez érkezve dudáló autókat pillantottunk meg. Kérdeztük az angolul enyhén értő sofőrt, hogy esküvői menet, amit látunk? Mire mondta, hogy focimeccs eredményét ünnepelik az emberek: a Corinthians csapata nyert. A szállásunk felé közeledve egyre komolyabban bulizó, az úttesten emberméretű focis zászlókba burkolózva sétáló, folyamatosan rigmusokat kiabáló emberekbe botlottunk. Hazaérve Sandra Nr.2. le is ment a partra, ahol az ünneplő forgatagba vetette magát, csak a hangulat kedvéért.

Nekünk nem volt időnk holmi lényegtelen apróságokkal foglalkozni, hiszen délután megvásároltuk az alapanyagokat az első, saját készítésű Caipirinha adagunkhoz, és ennek kellett nekiesnünk. Akit mélyebben érdekelnek az előkészületek részletei, az félve bár, de tekintse meg az előző bejegyzés videóját.

Az este további része már igazán vidáman telt, nem tudom, ennek volt-e valami köze ehhez a közkedvelt itteni koktélhoz, vagy sem... Egy időre nemek szerint különvált a csapatunk: a srácok lementek a partra, magukba szívni az ottani hangulatból is, míg mi, lányok széjjelröhögtük magunkat a különböző kézilabda-életbeli teóriáinkon, majd Sandra Nr.1. kérésére Republic slágereket kezdtünk el karaokézni. Sandra Nr.2. aztán Nena dalokat javasolt, amihez jómagunk is boldogan csatlakoztunk. A végére már a Lambadát nyomtuk portugálul. Amikor a srácok visszaértek, már nekik is a tetőfokára hágott a hangulatuk, vagy már annál is tovább, így a közös őrület elkerülhetetlen volt, egészen hajnali fél négyig.

Arról még nem írtunk, hogy a bérelt lakásunkban történt egy kis baleset: az ágyam matracát tartó rács leszakadt alattam az ezt a napot megelőző éjszaka közepén, így azóta is azon dilemmázom, vajon a tekergőző kígyóhoz, vagy inkább a hullámzó óceánhoz hasonlított jobban a testem ébredéskor. Ezért valami megoldást kellett találnom az előttem álló következő cirka nyolc-tíz éjszakára. Első gondolatra kalapácsot és szögeket kerestem volna, ám ehelyett egy sokkal praktikusabb megoldást találtam. A mai nap feladványa: a csatolt képek közül melyik jelenti a gerincem összeomlása elleni garanciát? (A helyes megfejtések beküldői között egy saját készítésű Caipirinhát sorsolunk ki. A nyeremény átvételének helye és időpontja: Brazília, Santos, az elkövetkezendő hét bármelyik napja, előzetes időpontegyeztetés szerint...)

A hétfői napot eléggé szétszórtan töltötte a csipet-csapat. Reggel Ibolyával elmentünk az óceánpartra némi kis futással megspékelt sétára, Márk és Totya elutaztak egy másik vb-helyszínre, ahol pont nem ezen a napon volt a szünnap. Sandra Nr.1 és Nr.2. a német csapat hozzátartozóival indult egy kis városnézésre, norvég Björn pedig egy szervezett sajtótájékoztatóra indult saját nemzeti válogatottjához. Mi, visszatérve a sétás futásból, Ildikóval kiegészülve nyomattunk egy kilós kajálást, aztán Santos város látványosságainak estünk neki.

Túránkat a „Függetlenség terén” kezdtük, majd taxival az óvárosba vitettük magunkat. Útközben a járműnek meg kellett állnia tankolni, a benzinkúton pedig összefutottunk életünk első, Brazíliában látott Opel Tigrájával. A sofőr úr csak nézett, miért is esünk extázisba! (Az újabban csatlakozók kedvéért ez a mi „stábautónk”, amivel tavaly Norvégiát IS megjártuk.)

A taxi a vasútállomásnál rakott ki minket, ami egy európai fejjel leginkább a balkáni jelzővel illetendő környezetet jelentette. Jómagam ültem az anyósülésen, és mikor megállt a jármű, olyan elképedt és rémült arcot vágtam, hogy a sofőr srác elkezdte nekünk magyarázni, hogy mi az egyetlen irány, amerre el szabad indulni. Szembe azt mutatta, hogy semmilyen körülmények között se válasszuk. Az egyetlen javasolt útra térve sikerült elvergődnünk a magyarul leghitelesebben talán kávétőzsde múzeumnak nevezhető helyre. Ez valóban bemutatta, mit jelentett az Brazíliában, amikor a vagyont még kávéban mérték: parlamentszerűen döntöttek a kávé sorsáról. Ezen a helyen elmagyarázták ennek a történetét, a kávé ültetési technológiáját, begyűjtését, és a vásárlókhoz juttatását. Még annak is érdekes lehet (lásd engem), aki nem is szereti a kávét.

Ezután egy városnéző térkép alapján megkerestük a legközelebbi látványosságokat. Megnéztük a város alapítójának szobrát, a városházát, és egy igazán kicsi kápolnatemplomot, aminek adományos perselyébe a látottak alapján senki sem sajnálta a helyi „buznyákokat” (vagyis ahogyan mi egymás között, az utazásaink idején mindig egyszerűsítjük az aktuálisan helyi pénzeket). Ezután jobbnak láttuk hazafelé venni az irányt, hogy még tudjunk egyet csobbanni az óceánban. Ide Björn is csatlakozott, nagyokat röhögtünk a hullámokon lebegve, majd megláttuk az izlandi válogatottat, akik épp kiegészítő edzést végeztek: strandröplabdáztak. Mit mondjak, egyelőre a kézilabdához picivel jobban értenek.

Estére kitaláltuk, hogy meglepjük a többieket egy valagnyi lecsóval, amihez egyedül kolbászt hoztunk otthonról (csak a brazil hatóságok meg ne tudják!). A többi hozzávaló beszerzését gyorsan letudtuk, bár érdekes dolog, hogy kaliforniai paprikát tettünk bele, és az is, hogy mióta itt vagyunk, még nem sikerült igazán szép paradicsomot látnunk, mindenhol csak sápkórosakat árulnak. Tálaláskor érdekes látvány volt a megszokott szín helyett a színek kavalkádja, de legalább igazán brazilos lett az összhatás, ízre pedig mindenki megnyalta utána nemhogy a tíz, de szinte mind a húsz ujját is. Leöblítéshez pedig ismét kiváló volt a saját készítésű Caipirinha.