Mi mindent megveszünk!

Habár lassan egy hete már annak, hogy sokezer kilométerre jutottunk otthonról, az akklimatizációról még nem meséltünk. A helyzet az, hogy ez egy nehéz kérdés, mert fáradtságunk okát a meccsek itteni időpontja miatt sem tudjuk pontosan eldönteni. Este tizenegy előtt még egyik meccsnapon sem tudtuk elhagyni a csarnokot, onnan még egy laza félóra, míg eltaxizunk „haza”.

Most is épp egy ilyen élethelyzetben készítem ezt a bejegyzést. Itteni idő szerint két óra elmúlt, alig fejeztük be a vacsorázást, és az elmaradhatatlan fertőtlenítőszer társaságában firkálgatok a gépembe. Ha még nekilátunk egy kicsit beszélgetni is a laptopok nyomogatása, vagyis a munkánk befejezése mellett, hajnali háromnál, fél négynél előbb tutira nem kerülünk ágyba. Reggel pedig időben felébredünk, mert ha az ember ilyen messzire elutazik, akkor nem alvással, hanem minél több inger magába juttatásával akarja tölteni a napokat. A négy-öt óra alvás mellett pedig a csarnokban napi minimum hét órákat töltünk folyamatos koncentrálással, ami kiegészül a szálláson végzett egyéb háttérmelóval. A kérdésre, hogy mennyire vagyunk elfáradva, leginkább a reggelenként a tükörből visszaköszönő arcunk tudna választ adni, de azokról inkább nem készítünk fényképeket a naplóba…

Ma egy kicsit lazább programtervvel leptük meg magunkat, mint azt az előző napokban tettük. Túránkat a szucsoui városi múzeumban kezdtük, ami nem túl nagy méretű volt ugyan, de egy igazán modern és impozáns épületben kapott helyet. Meglepetésünkre ingyenesen látogatható, és a viszonylag kevés elhelyezett műtárgy között meglepően sok akadt, ami még a Krisztus előtti évezredekből származik.

A gyorsan letudott kulturális program után kissé alantasabb dologra adtuk a fejünket: nyakunkba vettük a belvárost, és egy kicsit vásárolgattunk. A termést a képeken felfedezhetitek. Útközben éhségcsillapításul benyomtunk arcunk mögé egy kis pálcikán sült tintahalat, ami meglepően ízletes volt, és mindössze 2 jüant kóstált. A vicc ezután következett, mikor a fizetésnél az 5 jüanos helyett egy 5 EUR-s bankjegyet adtunk át a srácnak, amire a fél környék összefutott, úgy nézegették, hogy az vajon milyen hamis pénz lehet!

Arrébb sétálva Ildikó belefutott régi vágya tárgyába, egy gyümölcsös-szőrös fülvédőbe, amire azonnal lecsapott, és némi alkudozást követően már azzal a fején bandukolt tovább. Na, akkor jött el az én pillanatom egy pandás mellényke formájában – szokásos alkudozás, aztán cucc a szatyorba! A lista ezek után mindkettőnknek egy-egy igazi kínai selyemblúzzal bővült, amit már otthon elhatároztunk, hogy ha törik, ha szakad, szerzünk itt magunknak. Végül mind a négyünk kezében ott ficegett a maszk, ami állítólag a szmog és a H1N1 ellen is véd.

Mint meséltük, bármerre járva-kelve folyamatosan bámulnak ránk a kínaiak, annyira kuriózumszámba mennek erre az európai fazonok. Most mindenki elképzelheti, miként néztek a maszkos fejünkre (plusz Ildikó gyömölcsös-szőrösére)!

Az utunkat egy igazi kínai étterem felkutatásával folytattuk, és egy egészen jóra bukkantunk. Szerencsére itt szóltak, hogy mindkét általunk kinézett étel leves, így nem szívtuk meg úgy, mint a csarnok melletti helyen. Volt viszont egy olyan fogás a menüben, amit mindannyian egyöntetűen pudingnak néztünk, míg egyikőnk bele nem kanalazott, és nem akadt meg a kanál egy hatalmas fokhagymában. Valahogy onnantól már nem érdekelt minket az a szösszenet. Ettünk viszont pár különlegességet: Márk békát, jómagam pedig angolnát, és egymás ételébe is bele-belekóstolgattuk.

A csarnokba jutás előtt egy hatalmasnak látszó gonddal szembesültünk, nem volt egyikünknél sem a cetlije, amin a cím szerepel. Sebaj, van nekünk egy Márkunk, aki problémakezelésből ma is ötöst kapott: azonnal előkapta a notebook-ját, és az utca kellős közepén keresgélte a fájlt, majd a taxiba bepattanva arról mutatta taxisnak az úticélt. Az eredmény: újabb legalább harmincöt minket marslakónak néző kis kínai állampolgár.

Egy kis félöröm még adódott ma, mikor a reptérről kaptunk hírt, hogy állítólag a Totyi- és Judit-csomagot reggel küldik nekünk a hotelba. Hisszük, ha látjuk.

Mint a német kollégától, Sandrától megtudtuk, az előzetes hírekkel ellentétben a Vuhsziban lévő állatkertben még sincs pandamackó, így a holnapi (vagyis már mai) programot módosítjuk, a pandára pedig keresünk egy másik napot. Addig is ott van nekünk a szucsoui sajtófelelős, Björn barátunk, alias Macipörkölt, őt nézegethetjük eleget!

Elképesztő tempó, monumentális méretek

A hétfői napon – Márk után csatlakozva – felkerekedtünk mi is Vuhsziba. Mivel itteni idő szerint este negyed hattól várt ránk szokás szerint az első meccs, így sietnünk kellett vissza, ezért korán indultunk. Reggel fél nyolckor start, kivitettük magunkat a pályaudvarra, előtte gondosan felírattunk minden fontos címet kínaiul a hotelünk recepciósaival (vonatállomás, Nagy Buddha szobor, satöbbi).

Az állomásra érkezve pikk-pakk megváltottuk a jegyünket (16 jüan/fő), a hátralevő időt pedig a standok áruinak érdeklődve figyelgetésével töltöttük. Ildikó megkívánt egy bambuszlevélbe csomagolt, és úgy megfőzött valamit, jómagam inkább maradtam az Európában is jól bevált főtt kukoricánál, amit itt pálcikára feltűzve fogyasztanak. A csomagolt cucc valami kis kúp alakba préselt főtt rizs volt, a belsejében meghatározhatatlan állati eredetű testrésszel, amitől Ildikó úgy megrémült, hogy azonnal fel is adta a csatát. Azt állította, nem az íz, hanem az állag ijesztette meg, és hát fő biztonság...

Na, de bevallom, a főtt kukorica megrágása sem ment gördülékenyen: van egy rossz tulajdonságom, hogy szeretem sósan enni az ételeket, ezért amint a kezembe nyomta a kis árushölgy a kukoricát, azonnal felkaptam a pultról az egyetlen sótartónak kinéző tárgyat, és nekiláttam a kukorica felett rázni. Pechemre, ugyanis bors volt benne. Az asszonyka nézett is rám ferde szemmel – na, jó, tudom, ez gyenge poén -, én pedig megpróbáltam olyan arckifejezést vágni, mintha ez ott, ahonnan én jövök, a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy így esszük a kukoricát. Közben pedig úgy égette a számat, hogy csak na!

Ami ezután várt ránk, az viszont egy újabb egyáltalán nem várt döbbenetes élmény volt. A vonatnak, amivel Vuhsziba indultunk, egy hiperszuper modern járat suhant be a pályaudvarra, mi pedig onnantól csak tátottuk a szánkat a peronon és a kocsiban egyaránt. A mellékelt képeken láthatjátok, milyen kép tárult elénk a huszonegy percnyi úton, amíg megtettük a harminc km-nyi távot, 150 km/h feletti utazósebességgel. Az eddig kint töltött napjaink alatt is találkoztunk már egy pár éles kontraszttal, hát most is bővült ez a sor. Furcsa érzés volt visszagondolni, mikor szeptemberben otthon a Budapest, KöKi – Dabas útvonalat 75 perc alatt tette meg velünk egy kritikán aluli MÁV-szerelvény, fejenként több mint hatszáz forintért…

A vonatos pozitív sokkból felébredve egy taxiba vágtuk magunkat, aki elrepített a várostól nagyjából ötvenpercnyi autókázásra lévő Buddha parkhoz (kb. 2600,- Ft-ért), ahol a világ egyik legnagyobb Buddha emlékműve áll. Márk már ott várt minket két kollégával, az osztrák Stefannal és a német Sandrával. Előbbit eddig személyesen nem ismertük, utóbbival viszont volt már néhány felejthetetlen kalandunk. Ildikó a pénztárnál hozta a formáját, de ennek részleteit Rá való tekintettel nem mondom el, maradjon örökre hatunk titka!

A Buddha emlékmű maga egy 700 tonnás, 88 méter magas monstrum, ami egy hosszú lépcsősor tetején található, így még messzebbről látható – és egyesek hite szerint valószínűleg ő is még messzebbre elláthat. Készítettünk egy csomó képet, Totyi videózott is, és természetesen a fotó itt sem maradhatott el a handball.hu-zászlóval.

A városba visszatérve beültünk egy helyre ebédelni, ahol a soron következő beégésünkre is alkalmat kerítettünk. Az étteremben senki sem beszélt angolul, leszámítva egy pincérsrácot, de finoman szólva az ő nyelvtudása is hagyott némi kívánnivalót maga után. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sem a rizs, sem a krumpli szót nem ismerte, meg persze egy másik kulcsfontosságút sem: a sört. A másik asztalnál viszont láttuk, amint a habzó nedűt kortyolgatják poharakból, szívószállal. Vadul elkezdtünk mutogatni, hogy olyat akarunk mi is, mire ők – úgyszintén legalább annyira lelkesen – visszafelé magyaráztak valamit ezerrel kínaiul. A végén az egyik lány megjelent a tálcáján a poharakkal, mire mi fellélegeztünk, átszellemült arccal vetve rá magunkat a folyadékra. Az arckifejezésünk viszont egy röpke másodperc alatt átalakult, mikor megéreztük a szánkban a tea ízét. A végén azonban happy end, a bárpultban felfedeztük a hőn áhított üvegeket, melyek életünk legjobban eső, és legnagyobb boldogságot okozó 3,6%-os lóhugy sörét rejtették.

Az állatkert, és az ott lakó pandamaci meglátogatására már nem maradt időnk, de visszatérünk! Vannak olyan helyzetek, mikor a munka az első, hát ez is azok közé tartozott. Ma a Kelet Velencéjének nevezett helyre megyünk, reméljük, szép időnk lesz, és onnan is sok-sok élménnyel jelentkezhetünk.