Pagodalom van a mi utcánkban…

A mai napot egy igazán különleges látványosságnak szenteltük: Zhouzhuang ősi városába látogattunk, melyet más néven a Kelet Velencéjének is neveznek. Ez egy skanzenhez hasonló kis település, mely Kr. e. 770-ben már létezett, és 1086-ban kapta ezt a nevet. Amiben eltér viszont a skanzentől, az az, hogy az itt látható házakban ma is élnek az emberek, akik a portékájukat kínáló árusok is egyben. A kis utcáin sétálgatva ez a tudat sok rémisztő pillanatot okozott nekünk.

Reggel – első itteni rossz napként - esőre és ködre ébredtünk, ennek ellenére bíztunk benne, hogy az előre eltervezett programot így is kivitelezni tudjuk. A hotel személyzete segített megegyezni a sofőrrel, így a tőlünk körülbelül 40 km-re fekvő helyszínre olcsóbban vitt el a taxi, mintha busszal utaztunk volna oda. Ráadásul így még élvezhetőbb is volt az az útszakasz, ahol Szucsouban egy alagút visz át több kilométeren keresztül egy tó alatt.

Az ősi város egy körbekerített hatalmas területen fekszik, melynek bejárása több órát tesz ki, nekünk is van egy olyan gyanúnk, hogy hiába bolyongtuk ott olyan sokáig, mégse láttunk mindent. A kis csatornák mellé épült főként romos házak egy részében üzlethelyiségeket alakítottak ki, az éttermek, boltok alkalmazottai pedig már messziről fenik a fogukat a turistákra (vagyis azok pénztárcájára). Annak ellenére, hogy a buszállomásoktól kezdve a nagy éttermeken át egészen a hotelekig alig talál az ember angolul értő kínait, itt, ebben a kis városkában méterenként szólítottak le minket szinte tökéletes angolsággal, a különböző szolgáltatásaikat kínálgatva. A szárított halaktól a sült kacsán át a kézzel faragott, csontból készült használati tárgyakig minden tipikus szuvenírt megtalálhat az arra vágyó kiránduló.

A buddhista vallás hangulatát átérezve majd kiugrottunk a bőrünkből, mikor megtaláltunk egy harangkápolnát egy kongató eszközzel, és ezt a párost mind a négyen alaposan megdöngettük (lsd. a csatolt képek közt).

Helyi állatokkal is barátságot kötöttünk: a két kiskutyussal, Fifivel és Kisvacsival (utalva arra, hogy Kínában az ember legjobb barátja gyakran a kedvenc eledelévé is válik), valamint Ernővel, a kecskével.

Ahogy néztük, a helyiek is barátságban élnek a kis lényekkel, bár egy egészen más formában… Az éttermek kirakatába, kis akváriumokba helyezik ki a teknősöket, rákokat, halacskákat, és egyéb vízi állatokat, bár amelyiket oda költöztetik, már sejtheti, hogy nem lesz már hosszú az élete. A kedves turistáknak pedig azt ajánlgatják, hogy nyugodtan kedve szerint válogathat, melyiket is szeretné a tányérján látni. Köszke, ezt ma kihagytuk.

A formánkat ezen a túrán az étteremben sikerült hoznunk, mikor rendeltünk egy pár fogást, majd a főételeket levesbetétként értelmezve, azok elfogyasztása után még másfél órát ültünk mérgelődve a helyen, milyen lassú a kiszolgálás…

A csatornák miatt a helyiek olyan félelemben élnek, hogy sokszor gyermekeiket és háziállataikat csak az ajtófélfához kikötve hajlandóak az utcára engedni, és ez a látottak alapján egyáltalán nem vicc: az egyik helyen egy macska, a másikon egy kisgyerek lógott a kötél végén.

Este Totyival elmentünk bevásárolni egy hipermarketbe (mivel az reklámként lenne felfogható, ezért nem írom le, hogy a helyi Auchanban jártunk), és röpke kétórás bandukolással fedeztünk fel egy halom izgalmas ételt és italt, ami után négy megpakolt szatyorral távoztunk. Örömmel jelentjük minden emiatt izguló Olvasónknak: a rizspálesz és a rizssör után végre a rizsbort is kipróbáltuk. Már csak a kígyóital van hátra, de ami késik, nem nyúlik…



Necrosnak szeretettel a két kínai speaker hölgyről:

Elképesztő tempó, monumentális méretek

A hétfői napon – Márk után csatlakozva – felkerekedtünk mi is Vuhsziba. Mivel itteni idő szerint este negyed hattól várt ránk szokás szerint az első meccs, így sietnünk kellett vissza, ezért korán indultunk. Reggel fél nyolckor start, kivitettük magunkat a pályaudvarra, előtte gondosan felírattunk minden fontos címet kínaiul a hotelünk recepciósaival (vonatállomás, Nagy Buddha szobor, satöbbi).

Az állomásra érkezve pikk-pakk megváltottuk a jegyünket (16 jüan/fő), a hátralevő időt pedig a standok áruinak érdeklődve figyelgetésével töltöttük. Ildikó megkívánt egy bambuszlevélbe csomagolt, és úgy megfőzött valamit, jómagam inkább maradtam az Európában is jól bevált főtt kukoricánál, amit itt pálcikára feltűzve fogyasztanak. A csomagolt cucc valami kis kúp alakba préselt főtt rizs volt, a belsejében meghatározhatatlan állati eredetű testrésszel, amitől Ildikó úgy megrémült, hogy azonnal fel is adta a csatát. Azt állította, nem az íz, hanem az állag ijesztette meg, és hát fő biztonság...

Na, de bevallom, a főtt kukorica megrágása sem ment gördülékenyen: van egy rossz tulajdonságom, hogy szeretem sósan enni az ételeket, ezért amint a kezembe nyomta a kis árushölgy a kukoricát, azonnal felkaptam a pultról az egyetlen sótartónak kinéző tárgyat, és nekiláttam a kukorica felett rázni. Pechemre, ugyanis bors volt benne. Az asszonyka nézett is rám ferde szemmel – na, jó, tudom, ez gyenge poén -, én pedig megpróbáltam olyan arckifejezést vágni, mintha ez ott, ahonnan én jövök, a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy így esszük a kukoricát. Közben pedig úgy égette a számat, hogy csak na!

Ami ezután várt ránk, az viszont egy újabb egyáltalán nem várt döbbenetes élmény volt. A vonatnak, amivel Vuhsziba indultunk, egy hiperszuper modern járat suhant be a pályaudvarra, mi pedig onnantól csak tátottuk a szánkat a peronon és a kocsiban egyaránt. A mellékelt képeken láthatjátok, milyen kép tárult elénk a huszonegy percnyi úton, amíg megtettük a harminc km-nyi távot, 150 km/h feletti utazósebességgel. Az eddig kint töltött napjaink alatt is találkoztunk már egy pár éles kontraszttal, hát most is bővült ez a sor. Furcsa érzés volt visszagondolni, mikor szeptemberben otthon a Budapest, KöKi – Dabas útvonalat 75 perc alatt tette meg velünk egy kritikán aluli MÁV-szerelvény, fejenként több mint hatszáz forintért…

A vonatos pozitív sokkból felébredve egy taxiba vágtuk magunkat, aki elrepített a várostól nagyjából ötvenpercnyi autókázásra lévő Buddha parkhoz (kb. 2600,- Ft-ért), ahol a világ egyik legnagyobb Buddha emlékműve áll. Márk már ott várt minket két kollégával, az osztrák Stefannal és a német Sandrával. Előbbit eddig személyesen nem ismertük, utóbbival viszont volt már néhány felejthetetlen kalandunk. Ildikó a pénztárnál hozta a formáját, de ennek részleteit Rá való tekintettel nem mondom el, maradjon örökre hatunk titka!

A Buddha emlékmű maga egy 700 tonnás, 88 méter magas monstrum, ami egy hosszú lépcsősor tetején található, így még messzebbről látható – és egyesek hite szerint valószínűleg ő is még messzebbre elláthat. Készítettünk egy csomó képet, Totyi videózott is, és természetesen a fotó itt sem maradhatott el a handball.hu-zászlóval.

A városba visszatérve beültünk egy helyre ebédelni, ahol a soron következő beégésünkre is alkalmat kerítettünk. Az étteremben senki sem beszélt angolul, leszámítva egy pincérsrácot, de finoman szólva az ő nyelvtudása is hagyott némi kívánnivalót maga után. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sem a rizs, sem a krumpli szót nem ismerte, meg persze egy másik kulcsfontosságút sem: a sört. A másik asztalnál viszont láttuk, amint a habzó nedűt kortyolgatják poharakból, szívószállal. Vadul elkezdtünk mutogatni, hogy olyat akarunk mi is, mire ők – úgyszintén legalább annyira lelkesen – visszafelé magyaráztak valamit ezerrel kínaiul. A végén az egyik lány megjelent a tálcáján a poharakkal, mire mi fellélegeztünk, átszellemült arccal vetve rá magunkat a folyadékra. Az arckifejezésünk viszont egy röpke másodperc alatt átalakult, mikor megéreztük a szánkban a tea ízét. A végén azonban happy end, a bárpultban felfedeztük a hőn áhított üvegeket, melyek életünk legjobban eső, és legnagyobb boldogságot okozó 3,6%-os lóhugy sörét rejtették.

Az állatkert, és az ott lakó pandamaci meglátogatására már nem maradt időnk, de visszatérünk! Vannak olyan helyzetek, mikor a munka az első, hát ez is azok közé tartozott. Ma a Kelet Velencéjének nevezett helyre megyünk, reméljük, szép időnk lesz, és onnan is sok-sok élménnyel jelentkezhetünk.