Az állomásra érkezve pikk-pakk megváltottuk a jegyünket (16 jüan/fő), a hátralevő időt pedig a standok áruinak érdeklődve figyelgetésével töltöttük. Ildikó megkívánt egy bambuszlevélbe csomagolt, és úgy megfőzött valamit, jómagam inkább maradtam az Európában is jól bevált főtt kukoricánál, amit itt pálcikára feltűzve fogyasztanak. A csomagolt cucc valami kis kúp alakba préselt főtt rizs volt, a belsejében meghatározhatatlan állati eredetű testrésszel, amitől Ildikó úgy megrémült, hogy azonnal fel is adta a csatát. Azt állította, nem az íz, hanem az állag ijesztette meg, és hát fő biztonság...
Na, de bevallom, a főtt kukorica megrágása sem ment gördülékenyen: van egy rossz tulajdonságom, hogy szeretem sósan enni az ételeket, ezért amint a kezembe nyomta a kis árushölgy a kukoricát, azonnal felkaptam a pultról az egyetlen sótartónak kinéző tárgyat, és nekiláttam a kukorica felett rázni. Pechemre, ugyanis bors volt benne. Az asszonyka nézett is rám ferde szemmel – na, jó, tudom, ez gyenge poén -, én pedig megpróbáltam olyan arckifejezést vágni, mintha ez ott, ahonnan én jövök, a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy így esszük a kukoricát. Közben pedig úgy égette a számat, hogy csak na!
Ami ezután várt ránk, az viszont egy újabb egyáltalán nem várt döbbenetes élmény volt. A
A vonatos pozitív sokkból felébredve egy taxiba vágtuk magunkat, aki elrepített a várostól nagyjából ötvenpercnyi autókázásra lévő Buddha parkhoz (kb. 2600,- Ft-ért), ahol a világ egyik legnagyobb Buddha emlékműve áll. Márk már ott várt minket két kollégával, az osztrák Stefannal és a német Sandrával. Előbbit eddig személyesen nem ismertük, utóbbival viszont volt már néhány felejthetetlen kalandunk. Ildikó a pénztárnál hozta a formáját, de ennek részleteit Rá való tekintettel nem mondom el, maradjon örökre hatunk titka!
A Buddha emlékmű maga egy 700 tonnás, 88 méter magas monstrum, ami egy hosszú lépcsősor tetején található, így még messzebbről látható – és egyesek hite szerint valószínűleg ő is még messzebbre elláthat. Készítettünk egy csomó képet, Totyi videózott is, és természetesen a fotó itt sem maradhatott el a handball.hu-zászlóval.
A városba visszatérve beültünk egy helyre ebédelni, ahol a soron következő beégésünkre is alkalmat kerítettünk. Az étteremben senki sem beszélt angolul, leszámítva egy pincérsrácot, de finoman szólva az ő nyelvtudása is hagyott némi kívánnivalót maga után. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sem a rizs, sem a krumpli szót nem ismerte, meg persze egy másik kulcsfontosságút sem: a sört. A másik asztalnál viszont láttuk, amint a habzó nedűt kortyolgatják poharakból, szívószállal. Vadul elkezdtünk mutogatni, hogy olyat akarunk mi is, mire ők – úgyszintén legalább annyira lelkesen – visszafelé magyaráztak valamit ezerrel kínaiul. A végén az egyik lány megjelent a tálcáján a poharakkal, mire mi fellélegeztünk, átszellemült arccal vetve rá magunkat a folyadékra. Az arckifejezésünk viszont egy röpke másodperc alatt átalakult, mikor megéreztük a szánkban a tea ízét. A végén azonban happy end, a bárpultban felfedeztük a hőn áhított üvegeket, melyek életünk legjobban eső, és legnagyobb boldogságot okozó 3,6%-os lóhugy sörét rejtették.
Az állatkert, és az ott lakó pandamaci meglátogatására már nem maradt időnk, de visszatérünk! Vannak olyan helyzetek, mikor a munka az első, hát ez is azok közé tartozott. Ma a Kelet Velencéjének nevezett helyre megyünk, reméljük, szép időnk lesz, és onnan is sok-sok élménnyel jelentkezhetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése