A hétfői napon – Márk után csatlakozva – felkerekedtünk mi is Vuhsziba. Mivel itteni idő szerint este negyed hattól várt ránk szokás szerint az első meccs, így sietnünk kellett vissza, ezért korán indultunk. Reggel fél nyolckor start, kivitettük magunkat a pályaudvarra, előtte gondosan felírattunk minden fontos címet kínaiul a hotelünk recepciósaival (vonatállomás, Nagy Buddha szobor, satöbbi).Az állomásra érkezve pikk-pakk megváltottuk a jegyünket (16 jüan/fő), a hátralevő időt pedig a standok áruinak érdeklődve figyelgetésével töltöttük. Ildikó megkívánt egy bambuszlevélbe csomagolt, és úgy megfőzött valamit, jómagam inkább maradtam az Európában is jól bevált főtt kukoricánál, amit itt pálcikára feltűzve fogyasztanak. A csomagolt cucc valami kis kúp alakba préselt főtt rizs volt, a belsejében meghatározhatatlan állati eredetű testrésszel, amitől Ildikó úgy megrémült, hogy azonnal fel is adta a csatát. Azt állította, nem az íz, hanem az állag ijesztette meg, és hát fő biztonság...
Na, de bevallom, a főtt kukorica megrágása sem ment gördülékenyen: van egy rossz tulajdonságom, hogy szeretem sósan enni az ételeket, ezért amint a kezembe nyomta a kis árushölgy a kukoricát, azonnal felkaptam a pultról az egyetlen sótartónak kinéző tárgyat, és nekiláttam a kukorica felett rázni. Pechemre, ugyanis bors volt benne. Az asszonyka nézett is rám ferde szemmel – na, jó, tudom, ez gyenge poén -, én pedig megpróbáltam olyan arckifejezést vágni, mintha ez ott, ahonnan én jövök, a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy így esszük a kukoricát. Közben pedig úgy égette a számat, hogy csak na!
Ami ezután várt ránk, az viszont egy újabb egyáltalán nem várt döbbenetes élmény volt. A
vonatnak, amivel Vuhsziba indultunk, egy hiperszuper modern járat suhant be a pályaudvarra, mi pedig onnantól csak tátottuk a szánkat a peronon és a kocsiban egyaránt. A mellékelt képeken láthatjátok, milyen kép tárult elénk a huszonegy percnyi úton, amíg megtettük a harminc km-nyi távot, 150 km/h feletti utazósebességgel. Az eddig kint töltött napjaink alatt is találkoztunk már egy pár éles kontraszttal, hát most is bővült ez a sor. Furcsa érzés volt visszagondolni, mikor szeptemberben otthon a Budapest, KöKi – Dabas útvonalat 75 perc alatt tette meg velünk egy kritikán aluli MÁV-szerelvény, fejenként több mint hatszáz forintért…A vonatos pozitív sokkból felébredve egy taxiba vágtuk magunkat, aki elrepített a várostól nagyjából ötvenpercnyi autókázásra lévő Buddha parkhoz (kb. 2600,- Ft-ért), ahol a világ egyik legnagyobb Buddha emlékműve áll. Márk már ott várt minket két kollégával, az osztrák Stefannal és a német Sandrával. Előbbit eddig személyesen nem ismertük, utóbbival viszont volt már néhány felejthetetlen kalandunk. Ildikó a pénztárnál hozta a formáját, de ennek részleteit Rá való tekintettel nem mondom el, maradjon örökre hatunk titka!
A Buddha emlékmű maga egy 700 tonnás, 88 méter magas monstrum, ami egy hosszú lépcsősor tetején található, így még messzebbről látható – és egyesek hite szerint valószínűleg ő is még messzebbre elláthat. Készítettünk egy csomó képet, Totyi videózott is, és természetesen a fotó itt sem maradhatott el a handball.hu-zászlóval.
A városba visszatérve beültünk egy helyre ebédelni, ahol a soron következő beégésünkre is alkalmat kerítettünk. Az étteremben senki sem beszélt angolul, leszámítva egy pincérsrácot, de finoman szólva az ő nyelvtudása is hagyott némi kívánnivalót maga után. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sem a rizs, sem a krumpli szót nem ismerte, meg persze egy másik kulcsfontosságút sem: a sört. A másik asztalnál viszont láttuk, amint a habzó nedűt kortyolgatják poharakból, szívószállal. Vadul elkezdtünk mutogatni, hogy olyat akarunk mi is, mire ők – úgyszintén legalább annyira lelkesen – visszafelé magyaráztak valamit ezerrel kínaiul. A végén az egyik lány megjelent a tálcáján a poharakkal, mire mi fellélegeztünk, átszellemült arccal vetve rá magunkat a folyadékra. Az arckifejezésünk viszont egy röpke másodperc alatt átalakult, mikor megéreztük a szánkban a tea ízét. A végén azonban happy end, a bárpultban felfedeztük a hőn áhított üvegeket, melyek életünk legjobban eső, és legnagyobb boldogságot okozó 3,6%-os lóhugy sörét rejtették.
Az állatkert, és az ott lakó pandamaci meglátogatására már nem maradt időnk, de visszatérünk! Vannak olyan helyzetek, mikor a munka az első, hát ez is azok közé tartozott. Ma a Kelet Velencéjének nevezett helyre megyünk, reméljük, szép időnk lesz, és onnan is sok-sok élménnyel jelentkezhetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése