Sziszikével kerek a világ

Ezúttal egy kedves új barátunk érkezésének szentelnénk bejegyzésünk nagy részét: egy olyasvalakiről van szó, akire már nagyon régóta vártunk, és nemcsak mi, hanem a handball.hu törzsolvasóinak zöme is (ugye, Sanyesz? :-) , akik még segítettek is a nagy egymásra találásban. Utólag is ezer köszönet érte nekik, Nektek!

A történetet az elejéről kell kezdenünk, vagyis hogy itteni idő szerint péntek reggel érzékeny búcsút vettünk Szucsoutól, valamint a HOJO-tól, és a kb. 240 km-re Észak-Nyugatra lévő, majdnem hatmilliós lakosú Nancsing felé vettünk az irányt. Nagyjából egy óra negyven perc alatt meg is érkeztünk új székhelyünkre, ahol az elődöntőket, a bronzmeccset és a döntőt rendezik. Bár az, hogy rendezik, az az eddigi tapasztalatok alapján igencsak irreális túlzás, na de erre majd térjünk ki később, Totyi által…

Az itteni szállásadónk az előzetes egyeztetetésekkel megegyezően a vasútállomáson várt ránk, és szállított el az apartmanjainkat magába foglaló 33 emeletes belvárosi toronyházba. Itt előre tudtuk, hogy nem egy közös kérónk lesz, mint ahogy azt szerettük volna, de bármilyen nagyváros is Nancsing, a kínai szállástalálás közel sem olyan egyszerű dolog, mint amit a korábbi utazásaink szervezésekor megszoktunk. Ez többünket meg is viselt lelkileg, és nehezebbé is tette az egymás közötti kommunikációt. Mi, öten, a Kínában eltöltött időben nagyon jó kis társaságot alkottunk, úgy éltünk, mint egy kis család, és a válás ugye megviseli az érintett feleket.

A pénteki közös program a csarnoklátogatásra korlátozódott, mi a „női szakosztályt” képviselve írjuk így meg a történéseket.

A szálláson a szobák elfoglalása, és minimális pakolászás után belevetettük magunkat azonnal a város forgatagába, ami itt nem egy nehéz feladat, hiszen a belváros kellős közepén van a székhelyünk, és az ember bármerre is néz, csak boltokat és plázákat talál. Olvastunk egy olyan adatot, hogy nagyjából száz felhőkarcolónyi csak az üzletek száma ebben a kerületben (Baxia).

A legsürgetőbb feladat viszont egyrészt a hazautazásunk közeledtével (és olvasóink folyamatos kérdezősködésére) a kívánságlistánkon legfontosabbként ott maradt „kígyóbor” nevű termék levadászása volt. Szucsouban már felforgattuk az egész várost, de mint utólag kiderült, az volt a baj, hogy rossz helyen keresgéltünk. Miután az egyik, olvasóinkkal folytatott konzultáció kapcsán kiderült, hogy ezt egyáltalán nem italboltokban, hanem sokkal inkább egy gyógyszertár-szerű létesítményben kell keresnünk, egyszerűsödött a képlet.

A városnéző (és kígyóvadászó) utunkra indulás előtt biztosra akartunk menni, így Ildikó egy kis cetlire rárajzolt egy üveget, benne egy kígyóval. A firkálmányt nézve nem volt nehéz asszociálni A kis herceg című világhírű műben szereplő kígyóra, amikor is a főszereplő az elefántot egy kígyóban ábrázolta. Ezzel az alkotással a zsebünkben tértünk be az első gyógyszertár-szerű helyre, amit a cégérként ott függő zöld keresztről ismertünk fel. Itt hosszas tanácskozás után végül az egyik hölgy felkapott egy kulcscsomót, melyről azt gondoltunk, hogy a titkos raktárba vezet. Ehhez képest egy üveges fiókot nyitott ki, és diadalittas tekintettel húzott elő belőle egy nejlonzacskót, ami tenyérnyi méretű szárított kígyót tartalmazott (mindezt 24 jüanért).

Tovább vadászva egy komolyabbnak tűnő italboltban kísérleteztünk, ahol a hölgy rögtön mondta kínaiul, hogy mire gondolunk, de valószínűleg azt mondhatta, hogy ilyet ők nem árulnak, viszont meg tudta mutatni az irányt, hogy merre haladjunk tovább. A mutatott útvonalat betartva beugrottunk a legközelebbi, különleges ételeket és italokat árusító üzletbe, ahol a rajz elsőre nem volt annyira egyértelműen érthető, mint eddig, és a kis hölgy egy palack narancslét kapott le a polcról arra, mikor Ildikó a szája felé ivó mozdulatokat imitált. Aztán mikor már negyedszerre kiáltottuk az arcukba az alkohol szót, hirtelen megvilágosodott, és ő is ugyanabba az irányba mutatott, mint előző segítőnk.

Még tovább haladva hamarosan feltűnt a láthatáron egy hatalmas zöld kereszt. Ide betérve egy gyógyászati segédeszközöket árusító boltban találtuk magunkat: kerekesszékek, mankók, vérnyomásmérők mosolyogtak ránk minden irányból. Ildikó az első (a sapkánkon természetesen vigyorgó) eladó hölgy kezébe nyomta a cetlit, akinek azonnal világosság gyúlt az agyában, és sietős léptekkel indult el az áruház másik részlege felé, közben felénk integetve, hogy kövessük őt. Mi is megszaporáztuk hát lépteinket, és hozzávetőlegesen harmincnégy méter gyaloglása után, hatalmas dicsfényben káprázva ott várt ránk leendő barátunk, SZISZIKE!

Szisziről azt tudni, hogy egy nagyjából fél méter magas, négy-öt kilós, amfóra-szerű, átlátszó üvegben tanyázik, kb. 2-3 liter pálinkába, és sok-sok furcsa növénybe ágyazva. Az egészségre jótékony hatással bír azon személyek számára, akiket nem riaszt el ez a látvány, és minden bátorságukat összeszedve hajlandóak is a rajta lévő folyadékba belekortyolni. Mindezt - csekély 165 jüant, azaz kb. 4.500 Ft-ot kiperkálva - már a magunkénak is tudhattuk, és hatalmas megelégedettséggel és boldogsággal a fejünkön siettünk vissza, a trófeát magunkhoz ölelve az apartmanunkba. A helyieknek ez már túl sok vizuális ingert jelentett egyszerre: két „nagy szemű”, pandasapkás vihogó nő, egy gigantikus üvegnyi kígyóval a kezében rója Nancsing utcáit…

A hotelba visszatérve, az ott éppen alvó fiúkat annyira nem motiválta a mi örömünk, mint azt reméltük, ennek ellenére a részükről elmaradt lelkesedés sem tudta letörni a miénket. Pár közös fotó után meg is lékeltük életünk legnagyobb üvegét. Ami a lé ízét illeti: a neve ellenére egyáltalán nem a borhoz, hanem a pálinkához hasonlít. Illata mandulás, belekóstolva pedig azonnal egy hüllőházba képzeli bele magát az ember, és ez nem vicc, hanem tényleg így van! Ezennel jelentjük, aki a következő közönségtalálkozóra becsatlakozik hozzánk, megkóstolhatja a szert. Sanyesz, ha nem tudsz eljönni, Neked mindenképpen postán megy a szürcsölnivaló!

A többi, ehhez képest jelentéktelenebb napirendi pontokat nem részletezzük, azt a csatolt képgalériából megláthatjátok!

Jól bekarcoltunk!

Az elmúlt két napról most egyszerre számolok be. A vasárnapot - ahogy azt amerre csak mentünk, mindenhol láthattuk – mi is, mint minden rendes kínai állampolgár, karácsony előtti vásárolgatásokkal töltöttük. Érdekes téma ez, ide érkezésünk előtt sokat filóztunk rajta, vajon a kínaiak is ünneplik-e ezt az ünnepet, de a helyszínen ez nem volt kérdés. A boltokban akciók, a kirakatokban az Európában megszokott fenyőfa, hóember, rénszarvas, angyalka díszítések. Kérdés, hogy egy olyan országnak, mely lakosságának nagyjából kilencven százaléka buddhista, a maradék tíz pedig iszlám vallású, mi köze van a keresztény kultúrkörbe tartozó ünnephez…

Minket nem annyira a karácsony motivált, miközben vásárolgattunk, sokkal inkább egyes műszaki cikkek beszerzése az otthoni árakhoz képest minél olcsóbban. Mindannyian csak tátottuk a szánkat, mikor bementünk egy műszaki áruházba, ugyanis azonnal átíródtak bennünk a Magyarországon megszokott látvány-fogalmak. A bolt, amelyben jártunk, négy teljes emeletet tett ki, csurig töltve mindennel, amire az embernek ilyen téren szüksége lehetne. Ildikó találón meg is jegyezte: „Ha azt kértem volna a csajtól, hogy adjon nekem egy kínai dalokat dúdolgató porszívót, azt is előhúzta volna a pult alól!”

Az pedig egy otthon nem ehhez szokott figurának külön örömöt jelentett, hogy igen, egy kiírt árakkal rendelkező áruházban is lehet alkudni, és minél pofátlanabbul teszed mindezt, annál vastagabb marad a pénztárcád. Pont azon elmélkedtünk, vajon mekkora árréssel dolgozhatnak, ha még az eredetileg bemondott árhoz képest harminc-negyven-ötven százalékot lealkudva is széles mosollyal (és teljes megelégedettséggel) az arcukon köszönnek el tőled az eladók. Végülis ilyen az igazán jó üzlet, aminek a végén mindenki örül.

Nos, a szüretelésünk eredményeként a következő dolgokat sikerült magunkévá tenni:
- gyári laptop-töltő, 2 db
- USB-s hálózati eszköz
- laptop-akksi, 2 db
- memóriakártya
- headset
- tenyérnyi házimozi

Ezen kívül más üzletekben egyéb apróságok is a szatyrokba kerültek, majd betámadtuk az aznapra tervezett kulturális látványosságot, az iker pagodákat. Ez nem is volt olyan egyszerű feladat, mint gondoltuk, térképpel és kínaiul leírt névvel a zsebünkben. Mi hiába gyalogoltunk, nem találtunk semmit, ezután megkérdeztünk két lányt, akik mutogattak az egyik irányba. Jó ideje arra bandukolva továbbra sem láttunk semmit, ekkor megkérdeztünk egy családot, aminek minden tagja pont az eddigivel ellenkező irányba mutatott. Ezután betámadtunk egy buszmegállóban várakozó srácot, aki döbbenetesen segítőkész volt: előbb odarohant a táblához, és megnézte, megy-e arra valamelyik busz, aztán megkérdezett nekünk egy idős urat, majd arra a következtetésre jutott, hogy jobb, ha taxiba szállunk, és veszettül elkezdett telefonálni. Bár hiányos kínai nyelvismeretünk miatt ebben azóta sem vagyunk biztosak, de szinte tuti, hogy ő hívott nekünk oda rögtön két taxit.

A látványosság az eddigiekhez képest szerényebb élményfaktorral bírt ugyan, de nagyon jól éreztük magunkat, és – mint az a képen is látható – még új potenciális olvasókat is toborozott a handball.hu-nak. A hely mellett megettük itt töltött napjaink legszörnyűbb ételeit, a legnagyobb áron, de hát ez van, a hibaszázalékba belefért.

A szombat után a vasárnap is két nagyon izgalmas meccset tartogatott a csarnokban, hát igen, ez már nem a csoportkör színvonala. A magyar csapat ismét pozitív csalódást keltett: jó érzés büszkének lenni a lányokra, és hallani a külföldi kollégáktól is a dicsérő szavakat.

Este gyorsan ágyba pattantunk, mert hétfőre fantasztikus kalandok vártak ránk.

Reggel a háromnegyed nyolcas vonattal robogtunk az ország legnagyobb városába, Sanghajba, mely a világ legnagyobb vízi kikötőjét is magáénak tudhatja. A vonatúton a múlt heti Szucsou – Vuhszi út sebességrekordját bőven átléptük: 216 km/h-val száguldott velünk a szerelvény. Mi pedig, mint igazi turisták, szinte sikongatva vártuk a kijelzőn az egyre nagyobb számokat, Paha folyamatosan fotózott, miközben a helyiek csak unottan élték át ezredszerre is mindezt a sebességet.

Sanghajba érve aztán egy újabb, eddig csak a tv-ben látott jelenet várt ránk: a csurig tömött metró, ahol még kapaszkodni sem kell, hiszen megtart a tömeg. Ekkor jött igazán jól a szájmaszk! Furi érzés, mikor kinyílik az ajtó, a tömeg hátulról tol be, olyan erővel, hogy szinte lépned se kell, majd kifelé ugyanez. Nagyokat röhögve röpültünk kifelé a metrókocsiból, mint mikor Piedone repíti a levegőbe a rossz bácsikat.

A metróból a Népek terén kiszállva sétánkat a Nanjing Road-on indítottuk, mely a város leghíresebb bevásárló utcája. Az egyik pláza előtt hatalmas csoportosulás volt, ahol idősek és fiatalok együtt táncoltak a hangszórókból szóló zenékre, mindezt reggel kilenc órakor. Arrébb egy téren egy bácsi a fa tövében tornázott, egy másik pedig gyönyörű mozdulatokkal tai-chi-zott. Valahogy ez a látvány az adott környezetben teljesen természetesnek tűnt, csakúgy, mint hogy az ember odahaza, a Margitszigeten rengeteg futót lát.

Az egyik előző bejegyzésben leírt pontok közül, hogy miket szeretnénk még kipipálni, egy ismét sorra került: megvettük a pandasapkát! Innentől kezdve már nemcsak bámultak a kínaiak, hanem ki is röhögtek minket.

Azonban mindannyiunkban csalódást keltett, hogy a jövő évi sanghaji világkiállításra épülő létesítmények és sétatér munkálatai miatt nem tudtunk a Bundnál a folyóparton végigmenni, és fotózni a túloldalon lévő felhőkarcolókat. Azért nagy nehezen találtunk egy olyan pontot, ahonnan néhány fénykép erejéig sikerült olyan szöget vadásznunk, mintha a partról készültek volna a felvételek. Ezután egy nagy séta következett a Bundon, majd beültünk némi táplálékot (és egy kis fertőtlenítőszert) magunkba venni. A csapatunk a következő két órára két részre oszlott: Márk és Paha meglátogattak egy újabb kertet, mi pedig átmetróztunk a Pudong városrészbe, „karcolni”, vagyis felhőkarcolókat bámulni és fotózgatni. Találtunk egy jó kis japán éttermet, ahol kajáltunk egyet, aztán rohantunk is a találkozópontra, ugyanis várt ránk életünk egyik legmonumentálisabb élménye: a Sörnyitó!

Jelenleg az alakja miatt Sörnyitónak becézett World Financial Centerben van a világ legmagasabb, ember építette látogatható pontja. A Sörnyitó felső szára az épület századik emelete: elképesztő érzés volt ott a folyosó egyik pontjából a másikba átsétálni, miközben az üvegfalon keresztül a város olyan méretben tárult elénk, hogy a magasság ellenére sem láttuk, meddig ér el. Direkt olyan időpontot választottunk a látogatásra, mikor még nappali világosságban is tudtunk fotózni, és megvártuk, míg ott, fent ránk esteledett, és megérkeztek az éjszakai fények. Szavakkal leírhatatlan élmény volt mindez, csak azt tudjuk mondani, aki Sanghajban jár, ezt semmiképpen se hagyja ki! Azt hiszem, ez az a pont, ahol már jobb, ha nem a szavak, hanem a képek beszélnek helyettünk.