Ladikból Szucsou is egész más!

A hétfői egész napos sanghaji túrát követően a keddet teljes egészében a pihenésnek szántuk, bár igaziból nem is nagyon tudtuk volna semmi hasznossal tölteni a csarnokba menetelig hátralévő időt, figyelembe véve, hogy szakadt az eső, és erős szél is fújt. Itt jegyzem meg, hogy eddig mekkora szerencsénk volt, mert a szünnapokon pont mindig szép időnk volt, a közteseken pedig bármi beleférhet.

Szerdán viszont újra szünnap jött, a teljes napra felszerelkezve programokkal indultunk hát neki utolsó használható szucsoui időnknek. Márkkal és Ildikóval elsuhantunk a Tigris dombhoz, ami a város északnyugati csücskében található, és szép időben szép kilátás nyílik a tetejéről a városra, nem is szólva az ott szemlélt látványosságokról. A dombtetőn található több mint ezer éves, 47,7 méter magas téglából épült ferde pagoda az ősi város egyik legfőbb jelképe. Jó másfél órát bolyongtunk, fotózgattunk, és élveztük a rajtunk röhögő kínaiak barátságos társaságát. Mint a rossz gyerekek, akik kihasználják, hogy a szüleik épp nem figyelnek rájuk, és gyorsan elkövetnek valami renitens dolgot, pont úgy éreztük magunkat a reggeli helyett vett tölcséres jégkrémet majszolgatva, önelégült vigyorral az arcunkon.

Az édesanyáink megnyugtatása érdekében azért leírom, hogy utána, már kint, az utcán toltunk rá egy kis tintahalat is, némi ismeretlen húsgömbök társaságában... Vagy ez mégse olyan megnyugtató?!? Paha és Totyi is megérkeztek aztán utánunk a helyszínre, ahol velük kiegészülve, desszertként egy hölgytől (Annamáriának neveztük) szereztünk egy kis pisztáciát, ám a héjból kibontva a megszokott jó kis íz helyett valami félig kesernyés, puha állagú izé bukkant elő. Totyinak támadt egy brillíros ötlete: rakjuk el, vigyük haza, és a hotelban majd rápörkölünk mi, a lábosban! Nos, mindenki képzelje maga elé, hogy is nézett mindez ki megvalósítva!

No de térjünk vissza időben, a helyszínre, ahol Ildikó közben bevetette magát, és a fejenként 40 jüanra tartott hajókázást azonnal 30-ra alkudta, majd bepattanva a ladikba indult is a túra. A fiúk fotóztak, videóztak, legurult némi Suntory és egy kis rizspálesz, megvettük a bácsiknál kapható összes szuvenírt, csináltunk néhány közös képet emlékbe, aztán mentünk tovább immáron gyalogosan az utunkra. A hajó egy igazi tradicionális városrészben tett ki minket, ahol felvásároltuk a környék összes ajándékboltjának forgó és elfekvő készletét. A részletekre azért nem térek ki, mert a naplónkat mindannyiunk egész családja is olvassa, és hát akkor nem lenne már semmi izgi karácsonykor a fa alatt.

Útközben találkoztunk egy szimpatikus rendőrrel, aki legnagyobb meglepetésünkre, mellénk érve ránk mosolygott, és annyit mondott: „You look so lovely, girls”! Nem tudtuk igazából eldönteni, hogy ez nekünk, vagy a fejünkön ülő pandasapinak szólt. Később újra összefutottunk ezzel a rendőrrel, aki akkor megkérdezte, melyik országból vagyunk, és miután megmondtuk, annyit válaszolt: „Tudom, Magyarország ott van Románia mellett”. Ezen nagyon ledöbbentünk, hiszen idáig még az is ritkaságszámba ment, ha annyit értett bárki is, hogy Európából vagyunk. Majd meg is jelölte viccesen, milyen nyelvet beszélünk: „Hungrish”, vagyis Hungarian English nyelvet!

Az alig egy órás keresgélés után megtalált angol nyelvű étlapos étteremben aztán egy igazán különleges élményben lehetett részünk. Azt már eddig megszoktuk, hogy a legtöbb helyen az asztal közepén van egy magasított, kör alakú rész, amit körbe lehet pörgetni, és így szedegetni az asztalunkon lévő összes tálból. Most azonban megjelent egy pincérsrác, és legnagyobb csodálkozásunk közepette kiszedte az asztal közepét, és ott feltűnt egy gázmelegítő, ami az asztal alá rejtett palackból kapta a naftát. Hoztak egy hatalmas tálat, tele levessel, és az gyakorlatilag ott, előttünk forrt fel. A nagyobb meglepetést azonban nem ez okozta, hanem hogy amit főételnek rendeltünk, azt nyersen hozták ki, és nekünk kellett a levesbe beledobálni, és megfőzni benne. Név alapján nem arra gondoltunk, amit kihoztak, de aztán végül szépen elfogyasztottuk főve szalonnatekercseket és a sertésgyomor-darabkákat is.

A kulináris élvezetek után jöhetett a hétköznapibb feladat, irány a műszaki áruház az előre megrendelt holmik átvétele miatt, ja és a bevásárlás az Auchan-ban. Az utóbbival előző este már átéltünk egy durva kalandot. Hallottuk, hogy van Szucsouban egy éjszakai piac, és oda szerettünk volna eljutni. Szokás szerint fel is írattuk egy cetlire a hotel recepcióján, majd az aznapi meccsek után teljes lelkesedéssel mutattuk a taxisnak, hová is vigyen minket. A végállomás azonban egyáltalán nem az volt, amire számítottunk, hanem a már két órája zárva lévő Auchan-áruházban raktak ki minket. Akkor esett le, hogy a „night market” alatt a hotel személyzete a sokáig nyitva tartó boltot értelmezte…

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy egy kicsit „gusztusmentesebb” témát taglaljak. Azt előre hallottuk, hogy Kínában köpködnek az emberek. Nagy ügy, gondoltuk. Jómagam pár évvel ezelőtt voltam Moszkvában, és ott is azt mondták, hogy ezt tapasztalhatom, készüljek fel rá. Nos, az itt eddig eltöltött két hét tapasztalataiból kiindulva bátran állíthatom, hogy az oroszok a kínaiakhoz képest azt se tudják, mi a köpködés. Azt európai aggyal ugyanis lehetetlen feldolgozni, hogy nem csak nyílt térben röpködnek körülötted a nyálgombócok, hanem a boltokban is!

Ami pedig még undorítóbb, hogy ezt a szokást nemcsak az öregek, hanem az egészen fiatalok is követik, fiúk, lányok, asszonyok, férfiak, egy szóval tényleg mindenki. Nekem az jelentette a holtpontot, mikor az Auchanban a sorok között, a tejespult mellett, közvetlenül a lábamnál csattant egy körülbelül ötvenéves nő testnedve. Mindezek mellett itt nincsenek az otthon az áruházakban megszokott takarítógépek sem a sorok között, ehelyett egy szinte száraz rongyot egy rúdon tolva maszatolnak szét mindent, és teljesen olyan érzésed van, hogy minden teljesen mocskos körülötted.

Hagyjuk a negatív élmények taglalását, és térjünk vissza Totyi pisztáciapörkölésére! Azok a kis huncut szemek semmit sem akadtak módosulni eredeti szörnyű állagukhoz képest, így az aznap estére betervezett filmnézéshez végül chips párosult.

A csütörtökről előre tudtuk, hogy a világbajnokság leghúzósabb napja lesz, négy darab felsőházi helyosztóval, így sokáig aludtunk, hogy bírjuk a strapát, ami a helyszínen, közben derült ki, mennyire jó ötlet volt tőlünk. Éjfélkor hazaesve egy gyors pakolás várt ránk, mert reggel elbúcsúzunk Szucsoutól, és irány Nanjing, ahol pénteken az elődöntők, vasárnap pedig az érem-csaták következnek. Megyünk is, mert szorít az idő!

Jól bekarcoltunk!

Az elmúlt két napról most egyszerre számolok be. A vasárnapot - ahogy azt amerre csak mentünk, mindenhol láthattuk – mi is, mint minden rendes kínai állampolgár, karácsony előtti vásárolgatásokkal töltöttük. Érdekes téma ez, ide érkezésünk előtt sokat filóztunk rajta, vajon a kínaiak is ünneplik-e ezt az ünnepet, de a helyszínen ez nem volt kérdés. A boltokban akciók, a kirakatokban az Európában megszokott fenyőfa, hóember, rénszarvas, angyalka díszítések. Kérdés, hogy egy olyan országnak, mely lakosságának nagyjából kilencven százaléka buddhista, a maradék tíz pedig iszlám vallású, mi köze van a keresztény kultúrkörbe tartozó ünnephez…

Minket nem annyira a karácsony motivált, miközben vásárolgattunk, sokkal inkább egyes műszaki cikkek beszerzése az otthoni árakhoz képest minél olcsóbban. Mindannyian csak tátottuk a szánkat, mikor bementünk egy műszaki áruházba, ugyanis azonnal átíródtak bennünk a Magyarországon megszokott látvány-fogalmak. A bolt, amelyben jártunk, négy teljes emeletet tett ki, csurig töltve mindennel, amire az embernek ilyen téren szüksége lehetne. Ildikó találón meg is jegyezte: „Ha azt kértem volna a csajtól, hogy adjon nekem egy kínai dalokat dúdolgató porszívót, azt is előhúzta volna a pult alól!”

Az pedig egy otthon nem ehhez szokott figurának külön örömöt jelentett, hogy igen, egy kiírt árakkal rendelkező áruházban is lehet alkudni, és minél pofátlanabbul teszed mindezt, annál vastagabb marad a pénztárcád. Pont azon elmélkedtünk, vajon mekkora árréssel dolgozhatnak, ha még az eredetileg bemondott árhoz képest harminc-negyven-ötven százalékot lealkudva is széles mosollyal (és teljes megelégedettséggel) az arcukon köszönnek el tőled az eladók. Végülis ilyen az igazán jó üzlet, aminek a végén mindenki örül.

Nos, a szüretelésünk eredményeként a következő dolgokat sikerült magunkévá tenni:
- gyári laptop-töltő, 2 db
- USB-s hálózati eszköz
- laptop-akksi, 2 db
- memóriakártya
- headset
- tenyérnyi házimozi

Ezen kívül más üzletekben egyéb apróságok is a szatyrokba kerültek, majd betámadtuk az aznapra tervezett kulturális látványosságot, az iker pagodákat. Ez nem is volt olyan egyszerű feladat, mint gondoltuk, térképpel és kínaiul leírt névvel a zsebünkben. Mi hiába gyalogoltunk, nem találtunk semmit, ezután megkérdeztünk két lányt, akik mutogattak az egyik irányba. Jó ideje arra bandukolva továbbra sem láttunk semmit, ekkor megkérdeztünk egy családot, aminek minden tagja pont az eddigivel ellenkező irányba mutatott. Ezután betámadtunk egy buszmegállóban várakozó srácot, aki döbbenetesen segítőkész volt: előbb odarohant a táblához, és megnézte, megy-e arra valamelyik busz, aztán megkérdezett nekünk egy idős urat, majd arra a következtetésre jutott, hogy jobb, ha taxiba szállunk, és veszettül elkezdett telefonálni. Bár hiányos kínai nyelvismeretünk miatt ebben azóta sem vagyunk biztosak, de szinte tuti, hogy ő hívott nekünk oda rögtön két taxit.

A látványosság az eddigiekhez képest szerényebb élményfaktorral bírt ugyan, de nagyon jól éreztük magunkat, és – mint az a képen is látható – még új potenciális olvasókat is toborozott a handball.hu-nak. A hely mellett megettük itt töltött napjaink legszörnyűbb ételeit, a legnagyobb áron, de hát ez van, a hibaszázalékba belefért.

A szombat után a vasárnap is két nagyon izgalmas meccset tartogatott a csarnokban, hát igen, ez már nem a csoportkör színvonala. A magyar csapat ismét pozitív csalódást keltett: jó érzés büszkének lenni a lányokra, és hallani a külföldi kollégáktól is a dicsérő szavakat.

Este gyorsan ágyba pattantunk, mert hétfőre fantasztikus kalandok vártak ránk.

Reggel a háromnegyed nyolcas vonattal robogtunk az ország legnagyobb városába, Sanghajba, mely a világ legnagyobb vízi kikötőjét is magáénak tudhatja. A vonatúton a múlt heti Szucsou – Vuhszi út sebességrekordját bőven átléptük: 216 km/h-val száguldott velünk a szerelvény. Mi pedig, mint igazi turisták, szinte sikongatva vártuk a kijelzőn az egyre nagyobb számokat, Paha folyamatosan fotózott, miközben a helyiek csak unottan élték át ezredszerre is mindezt a sebességet.

Sanghajba érve aztán egy újabb, eddig csak a tv-ben látott jelenet várt ránk: a csurig tömött metró, ahol még kapaszkodni sem kell, hiszen megtart a tömeg. Ekkor jött igazán jól a szájmaszk! Furi érzés, mikor kinyílik az ajtó, a tömeg hátulról tol be, olyan erővel, hogy szinte lépned se kell, majd kifelé ugyanez. Nagyokat röhögve röpültünk kifelé a metrókocsiból, mint mikor Piedone repíti a levegőbe a rossz bácsikat.

A metróból a Népek terén kiszállva sétánkat a Nanjing Road-on indítottuk, mely a város leghíresebb bevásárló utcája. Az egyik pláza előtt hatalmas csoportosulás volt, ahol idősek és fiatalok együtt táncoltak a hangszórókból szóló zenékre, mindezt reggel kilenc órakor. Arrébb egy téren egy bácsi a fa tövében tornázott, egy másik pedig gyönyörű mozdulatokkal tai-chi-zott. Valahogy ez a látvány az adott környezetben teljesen természetesnek tűnt, csakúgy, mint hogy az ember odahaza, a Margitszigeten rengeteg futót lát.

Az egyik előző bejegyzésben leírt pontok közül, hogy miket szeretnénk még kipipálni, egy ismét sorra került: megvettük a pandasapkát! Innentől kezdve már nemcsak bámultak a kínaiak, hanem ki is röhögtek minket.

Azonban mindannyiunkban csalódást keltett, hogy a jövő évi sanghaji világkiállításra épülő létesítmények és sétatér munkálatai miatt nem tudtunk a Bundnál a folyóparton végigmenni, és fotózni a túloldalon lévő felhőkarcolókat. Azért nagy nehezen találtunk egy olyan pontot, ahonnan néhány fénykép erejéig sikerült olyan szöget vadásznunk, mintha a partról készültek volna a felvételek. Ezután egy nagy séta következett a Bundon, majd beültünk némi táplálékot (és egy kis fertőtlenítőszert) magunkba venni. A csapatunk a következő két órára két részre oszlott: Márk és Paha meglátogattak egy újabb kertet, mi pedig átmetróztunk a Pudong városrészbe, „karcolni”, vagyis felhőkarcolókat bámulni és fotózgatni. Találtunk egy jó kis japán éttermet, ahol kajáltunk egyet, aztán rohantunk is a találkozópontra, ugyanis várt ránk életünk egyik legmonumentálisabb élménye: a Sörnyitó!

Jelenleg az alakja miatt Sörnyitónak becézett World Financial Centerben van a világ legmagasabb, ember építette látogatható pontja. A Sörnyitó felső szára az épület századik emelete: elképesztő érzés volt ott a folyosó egyik pontjából a másikba átsétálni, miközben az üvegfalon keresztül a város olyan méretben tárult elénk, hogy a magasság ellenére sem láttuk, meddig ér el. Direkt olyan időpontot választottunk a látogatásra, mikor még nappali világosságban is tudtunk fotózni, és megvártuk, míg ott, fent ránk esteledett, és megérkeztek az éjszakai fények. Szavakkal leírhatatlan élmény volt mindez, csak azt tudjuk mondani, aki Sanghajban jár, ezt semmiképpen se hagyja ki! Azt hiszem, ez az a pont, ahol már jobb, ha nem a szavak, hanem a képek beszélnek helyettünk.