Ezúttal egy kedves új barátunk érkezésének szentelnénk bejegyzésünk nagy részét: egy olyasvalakiről van szó, akire már nagyon régóta vártunk, és nemcsak mi, hanem a handball.hu törzsolvasóinak zöme is (ugye, Sanyesz? :-) , akik még segítettek is a nagy egymásra találásban. Utólag is ezer köszönet érte nekik, Nektek! A történetet az elejéről kell kezdenünk, vagyis hogy itteni idő szerint péntek reggel érzékeny búcsút vettünk Szucsoutól, valamint a HOJO-tól, és a kb. 240 km-re Észak-Nyugatra lévő, majdnem hatmilliós lakosú Nancsing felé vettünk az irányt. Nagyjából egy óra negyven perc alatt meg is érkeztünk új székhelyünkre, ahol az elődöntőket, a bronzmeccset és a döntőt rendezik. Bár az, hogy rendezik, az az eddigi tapasztalatok alapján igencsak irreális túlzás, na de erre majd térjünk ki később, Totyi által…
Az itteni szállásadónk az előzetes egyeztetetésekkel megegyezően a vasútállomáson várt ránk, és szállított el az apartmanjainkat magába foglaló 33 emeletes belvárosi toronyházba. Itt előre tudtuk, hogy nem egy közös kérónk lesz, mint ahogy azt szerettük volna, de bármilyen nagyváros is Nancsing, a kínai szállástalálás közel sem olyan egyszerű dolog, mint amit a korábbi utazásaink szervezésekor megszoktunk. Ez többünket meg is viselt lelkileg, és nehezebbé is tette az egymás közötti kommunikációt. Mi, öten, a Kínában eltöltött időben nagyon jó kis társaságot alkottunk, úgy éltünk, mint egy kis család, és a válás ugye megviseli az érintett feleket. A pénteki közös program a csarnoklátogatásra korlátozódott, mi a „női szakosztályt” képviselve írjuk így meg a történéseket.
A szálláson a szobák elfoglalása, és minimális pakolászás után belevetettük magunkat azonnal a város forgatagába, ami itt nem egy nehéz feladat, hiszen a belváros kellős közepén van a székhelyünk, és az ember bármerre is néz, csak boltokat és plázákat talál. Olvastunk egy olyan adatot, hogy nagyjából száz felhőkarcolónyi csak az üzletek száma ebben a kerületben (Baxia).
A legsürgetőbb feladat viszont egyrészt a hazautazásunk közeledtével (és olvasóink folyamatos kérdezősködésére) a kívánságlistánkon legfontosabbként ott maradt „kígyóbor” nevű termék levadászása volt. Szucsouban már felforgattuk az egész várost, de mint utólag kiderült, az volt a baj, hogy rossz helyen keresgéltünk. Miután az egyik, olvasóinkkal folytatott konzultáció kapcsán kiderült, hogy ezt egyáltalán nem italboltokban, hanem sokkal inkább egy gyógyszertár-szerű létesítményben kell keresnünk, egyszerűsödött a képlet.
A városnéző (és kígyóvadászó) utunkra indulás előtt biztosra akartunk menni, így Ildikó egy kis cetlire rárajzolt egy üveget, benne egy kígyóval. A firkálmányt nézve nem volt nehéz asszociálni A kis herceg című világhírű műben szereplő kígyóra, amikor is a főszereplő az elefántot egy kígyóban ábrázolta. Ezzel az alkotással a zsebünkben tértünk be az első gyógyszertár-szerű helyre, amit a cégérként ott függő zöld keresztről ismertünk fel. Itt hosszas tanácskozás után végül az egyik hölgy felkapott egy kulcscsomót, melyről azt gondoltunk, hogy a titkos raktárba vezet. Ehhez képest egy üveges fiókot nyitott ki, és diadalittas tekintettel húzott elő belőle egy nejlonzacskót, ami tenyérnyi méretű szárított kígyót tartalmazott (mindezt 24 jüanért).
Tovább vadászva egy komolyabbnak tűnő italboltban kísérleteztünk, ahol a hölgy rögtön mondta kínaiul, hogy mire gondolunk, de valószínűleg azt mondhatta, hogy ilyet ők nem árulnak, viszont meg tudta mutatni az irányt, hogy merre haladjunk tovább. A mutatott útvonalat betartva beugrottunk a legközelebbi, különleges ételeket és italokat árusító üzletbe, ahol a rajz elsőre nem volt annyira egyértelműen érthető, mint eddig, és a kis hölgy egy palack narancslét kapott le a polcról arra, mikor Ildikó a szája felé ivó mozdulatokat imitált. Aztán mikor már negyedszerre kiáltottuk az arcukba az alkohol szót, hirtelen megvilágosodott, és ő is ugyanabba az irányba mutatott, mint előző segítőnk.
Még tovább haladva hamarosan feltűnt a láthatáron egy hatalmas zöld kereszt. Ide betérve egy gyógyászati segédeszközöket árusító boltban találtuk magunkat: kerekesszékek, mankók, vérnyomásmérők mosolyogtak ránk minden irányból. Ildikó az első (a sapkánkon természetesen vigyorgó) eladó hölgy kezébe nyomta a cetlit, akinek azonnal világosság gyúlt az agyában, és sietős léptekkel indult el az áruház másik részlege felé, közben felénk integetve, hogy kövessük őt. Mi is megszaporáztuk hát lépteinket, és hozzávetőlegesen harmincnégy méter gyaloglása után, hatalmas dicsfényben káprázva ott várt ránk leendő barátunk, SZISZIKE!
Szisziről azt tudni, hogy egy nagyjából fél méter magas, négy-öt kilós, amfóra-szerű, átlátszó üvegben tanyázik, kb. 2-
A hotelba visszatérve, az ott éppen alvó fiúkat annyira nem motiválta a mi örömünk, mint azt reméltük, ennek ellenére a részükről elmaradt lelkesedés sem tudta letörni a miénket. Pár közös fotó után meg is lékeltük életünk legnagyobb üvegét. Ami a lé ízét illeti: a neve ellenére egyáltalán nem a borhoz, hanem a pálinkához hasonlít. Illata mandulás, belekóstolva pedig azonnal egy hüllőházba képzeli bele magát az ember, és ez nem vicc, hanem tényleg így van! Ezennel jelentjük, aki a következő közönségtalálkozóra becsatlakozik hozzánk, megkóstolhatja a szert. Sanyesz, ha nem tudsz eljönni, Neked mindenképpen postán megy a szürcsölnivaló!
A többi, ehhez képest jelentéktelenebb napirendi pontokat nem részletezzük, azt a csatolt képgalériából megláthatjátok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése