Magyarország vagy Brazília?

Az elmúlt szűk három hét tapasztalata alapján úgy gondoltuk, összeállítunk egy kis gyűjteményt arról, mennyivel másabbnak láttuk az átlagos, hétköznapi életet a világ másik oldalán. A teljesség igénye nélkül igyekeztünk jegyzetelni a legfontosabb pontokat, fogadjátok szeretettel!

1./ A wc-kagylókba itt nem szokás beledobni a testtájak kitörléséhez használt papírt. Talán ez tűnt számunkra a legsokkolóbbnak, ezért is kezdjük ezzel a sort. Egyszerűen magad mellé, a szemeteskosarakba kell dobni mindent, állapottól függetlenül…
2./ A lakások konyhai csapjai kizárólag hideg vizet eresztenek magukból, így ezzel kell akár a legdurvább mosogatásokat is megoldani.
3./ A hét napjainak itt nincsen külön neve, kivéve kettőt: Sabado (szombat), és Domingo (vasárnap). A többit egyszerűen a sorrend alapján hívják, azok alapján, hogy ők hányadik napnak számolják azt (pl.: 2. nap= hétfő, 4. nap=szerda).
4./ A buszmegállók nincsenek táblával jelezve, maximum pihenőhelyek vannak ott kialakítva, vagy még azok sem. Ha jön a busz, le kell inteni, hogy megálljon. Turistaként viszont ez szinte megoldhatatlan feladatot jelent, ha nem ismered a nyelvet, és így nem tudsz segítséget kérni a többi ott várakozótól. Ráadásul több busz is érinti az egyes vonalakat, ami egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetet. Táblák sem jelzik, melyik járatok mennek arra, és melyiknek mi a célállomása. Tovább nem is ragozom, mert ez belegondolva is őrjítő.
5./ Alig találni angolul beszélő (vagy akár csak értő) embert. Ennek ellenére mindenki próbál kézzel-lábbal is segíteni, csak az a baj, hogy azt sem értjük, hogy mit válaszolnak a kérdésünkre. Viszont annyira barátságosan teszik mindezt, hogy a reakció mindenképpen egy-egy baráti mosoly, mindkét fél részéről.
6./ Sao Paulóban annyi kis utca van, hogy jelenleg nincs olyan GPS-navigációs program, amelyik mindegyiket tartalmazza.
7./ A legtöbb helyen a szénsavas ásványvíz (água com gás) drágább, mint a szénsavmentes (água sem gás).
8./ Sao Paulóban térképet sem volt könnyű vadásznunk. Sok-sok próbálkozás után végül hármat vettünk, ebből igazán egyik sem volt teljességgel használható. Még könyvesboltban is megkérdeztük, ám ott sem jártunk szerencsével. A trafikban térkép címszóval 10 reálért egy valóban szép, és részletes papírt vágtak hozzánk, ám azon nem a város, hanem Sao Paulo, mint állam feszült. A másikon a város metrótérképe volt, de erről már az első nap kiderítettük (vagy inkább elszenvedtük???), hogy hibás, hiszen olyan útvonalakat tartalmazott, amik valójában nem is működnek. A harmadikon ugyan tényleg csak a város van, ám nagyjából csak az utcanevek 2-3%-a van feliratozva.
9./ A sokszor kaotikus és felfoghatatlanul gagyi körülmények ellenére is a legegyszerűbb trafikokon is ott ficeg a „Visa” matrica, vagyis hogy akár az 1 buznyákos doboz gyufát is kifizetheted a bankkártyáddal.
10./ Ami a trafikokat illeti: a cigarettásdobozokon szereplő, dohányzástól elrettentő rajzok a hazaiakat toronymagasan „túlsokkolják”. Ahhoz képest, milyen feliratokkal találkozhatunk Magyarországon, itt fényképekkel is illusztrálják az élethelyzeteket (halott ember; végstádiumú rákos családapa, akinek a betegágya mellett ott áll a felesége és a gyereke; szó szerint rohadó láb…).
11./ A bankautomaták használata sem könnyű. Egy részük kizárólag brazil kártyával használható, más részük kizárólag portugál nyelven. Ha sikerül végre egy angol nyelvűt találnod, gyorsan vess keresztet, és jegyezd meg, hol történt mindez!!!
12./ Az itteni árakkal kapcsolatban csak annyit írnánk, hogy aki ide készül, kösse fel a gatyáját, majd igazán pakolja tele a pénztárcáját. Az utóbbi években mi nagyon sok alkalommal jártunk Skandináviában, ám az itteni feltételek annál is rosszabbak.
13./ Itt általában 110 V-os csatlakozók vannak, és ha mégis valahogy a hazai 220 V-osra bukkanna az ember, akkor is probléma akad a csatlakozó aljzattal.
14./ Az Internet nagyon lassú mindenhol, még ott is, ahol azt gyorsnak gondolják a helyiek. Sajnos az Európában megszokotthoz képest még nagyon kezdetleges, és szakadozó a kapcsolat.
15./ Az ivóvíz kérdése is cikis. Utazásunk előtt mindenhol azt olvastuk, hogy a csapból ne igyunk, csak palackozva keressünk vizet. Ennek ellenére a megszokás miatt egynéhányunk belefutott ebbe a csapdába, és jól meg is szívta (lásd 1./ feljegyzési pont…).
16./ A taxik alapjában véve sokkal tisztábbak és biztonságosabbak, mint amire számítottunk. Az órát mindenki használja, és az útvonal alatt zárva tartják az ajtókat az utasok biztonsága érdekében. Pozitív csalódás ez is az elvártakhoz képest.
17./ A társasházak biztonsági szolgálattal működnek, akik a portaszolgálatot teljes felelősségük tudatában látják el. A házak, háztömbök bejáratai ráccsal, kerítéssel záródnak el a külvilágtól, a belépési feltételekről pedig már készült korábbi blogbejegyzésünk.
18./ Szinte minden utcasarkon találni kalóz CD- és DVD-árusokat. Az érdekes az, hogy ez teljesen természetes dolog itt, és mindenki szemet huny efelett.
19./ A dohányzás témakörét már említettük, de nem veséztük ki eléggé. Ahogy azt láttuk, itt az emberek nagyon kevés százaléka cigizik. Az arány természetesen a rosszabb életkörülmények felé haladva rosszabbodik, de még ott sem igazán vészes. Ahhoz képest, hogy odahaza sápadunk akár az általános iskolák környékén is, hány dohányzó gyereket/fiatalt látunk az utcákon, itt azért még marad a remény, hogy generációk anélkül is fel tudnak nőni. Itt nem kell olyan szabályokat hozni, hogy a megállókban ne fújják egymás képébe az emberek a füstöt, mert alapvetően tisztelik egymást annyira. A szórakozóhelyeken, éttermekben, bárokban is tilos a dohányzás, érdekes módon még a kerthelyiségekben is. Aki rá akar gyújtani, az a bejáraton kívül teheti azt meg.
20./ Az emberek kortól és nemtől függetlenül nagyon komoly arányban sportolnak, hétköznapi kedvtelésből is. Munka után megtelnek a parkok, a strandok, hatalmas a nyüzsgés. A tengerparton még este 11 után is láttunk focizó társaságokat, akiknek munka mellett csak akkor jut rá idejük. Érdekesség, hogy általánosságban véve a férfiak sokkal szebb alakkal rendelkeznek, mint a nők: közöttük tényleg csak nagyítóval találni túlsúlyos példányokat.
21./ A nemzeti öntudat, a hazaszeretet itt természetes dolog, és nem akasztanak miatta szélsőjobboldali jelzőt az emberekre.
22./ A vonatközlekedés itt nem elterjedt, teljesen kezdetleges hálózatokkal rendelkeznek. Az itteniek vagy belföldi repülőjáratokat, vagy buszokat használnak. Utóbbiak kiváló állapotúak, modernek, légkondicionáltak, és a menetjegyek árai is megfizethetőek. Érdekesség, hogy az Interneten keresztüli elővételes jegyvásárlás csak brazilok részére elérhető, külföldiként nem lehet igénybe venni.
23./ A szuper- és hipermarketekben két olyan kasszás rendszer is van, ami nálunk még nem elterjedt. Az egyik a „rapid kassza”, ahol egy hosszú sorba állsz be, és az épp megüresedő kasszához hívnak, így kicsit jobban pörög az egész (bár az itt belassult tempót nem nagyon nevezhetjük pörgésnek…). A másikat talán „handycap kasszaként” lehetne legegyszerűbben definiálni. Ennek az a lényege, hogy itt csak az állapotos nők/kismamák, nyugdíjasok, vagy fogyatékossággal élők kerülhetnek sorra.
24./ A dobozos sörök tetején védőfólia van, ami egy tényleg nagyon higiénikus megoldás.
25./ Az emberek a boltban, vásárlás közben már lazán elkezdik elfogyasztani a vásárolandó árut, legyen szó akár egy zacskó chips-ről, vagy éppen egy üveg sörről.
26./ Sao Paulóban egyes metrójáratoknál külön elválasztó kapuk vannak, amivel elkülönítik a le- és felszállókat, ezzel is meggyorsítják ezt a folyamatot.
27./ A ruhaméretezések sem az Európában megszokottak, tehát a megszokott S,M,L,XL, stb. helyett Brazíliában P, M,G,GG, és egyéb betűket lehet találni.

Holnap újabb bejegyzéssel jelentkezünk.

Itthon!!!

Végre itthonról blogolok! :) Kezdem az elejéről: a világbajnoki döntő után elzúztunk a szállásra, ahol csatlakozott hozzánk Márk unokahúga is, Petra, aki Márkkal és Sandra nr. 2-val együtt december végéig még Brazíliában marad, és bejárnak egy-két szép helyet. Dumcsizgattunk, de csak éjjel 1-ig, mert hétfőn korán keltünk. A megrendelt két nagy taxi 11.30-ra időben megérkezett, és az előre beharangozott két órás út helyett kb. negyven perc alatt máris a reptéren voltunk. Itt még vásárolgattunk, kajálgattunk, elbúcsúztunk Sandra nr. 1-től, majd elindultunk a nagy útra.

A mi gépünkkel tartott a norvég aranycsapat, a negyedik helyezett dánok, a dán női fociválogatott, akik meccsére ellátogatott a csapat egyik része valamelyik nap, és az összes skandináv újságíró is. Olyan volt, mintha a csarnok egy részét kivágták volna, és feltették volna a gépünkre. Azt hittük, mindannyiuk az elsőosztályon utazik majd, de aztán beültek közénk a turistaosztályra. :)

Nagy nehezen eltelt ez a botrányosan hosszú 12 óra is, és megérkeztünk Münchenbe reggel 9 óra körül. Itt még majdnem 8 óránk volt várakozni, mert 15.30-kor indult volna csak a gépünk haza. Furcsa volt, mert Sao Paulóban 30 fok volt az indulás délelöttjén, Münchenben pedig 0 fok és havazás várt minket. Igaz, kabátunk nem volt, azért a reptér mellett kialakított pici karácsonyi vásárt végigfutottuk, ebben segített a Lufthansától meglovasított pokróc is. Erőt adott a reptéren kialakított bajor sörfőzde is, ahol nagyon jót kajáltunk, a brazil árakhoz képest fillérekért. Időközben érzékeny búcsút vettünk Ibitől is, aki Oslo felé vette az irányt, csatlakozva ismét a norvég aranycsapathoz.

Végül aztán majdnem 2 órás késéssel indult el Pestre a gépünk, mert a havazás olyan intenzívvé vált (reméljük, felénk tart, és karácsonyra ideér!). Az út maga mindössze 50 perces volt, de mindhármunknak sikerült végigaludnia, mert olyan fáradtak voltunk már, hogy majdnem elhaláloztunk. Végül 18.30-ra megérkeztünk, a csomagjainkat hiánytalanul megkaptunk 10 percen belül, tehát továbbra is örömmel mondhatom, hogy egy gyufaszálunk sem veszett el az elmúlt három hét alatt.

Blog-özönünk még nem ért véget, összeállítottunk egy-két érdekes olvasmányt Brazíliával kapcsolatban. Hamarosan elolvashatjátok itt azokat is.

Köszönjük, hogy velünk tartottatok az elmúlt hetekben!

Ha már homár, legyen kövér!

A pénteki meccsnap végén ismét szétszéledt a társaság. Sandráék megint a német szurkolókkal mentek bulizni, Márk a Brazíliában élő rokonaihoz utazott, és csak vasárnap tér vissza hozzánk, szóval Ibi, Judit, Totya és én taxiztunk haza a szállásra. Utánunk kb. egy órával megérkezett Björn barátunk is, egy igazán kalandos út után. A sofőr 108 buznyákot kért el tőle, miután körbejárta vele egész Sao Paulót. Tudni kell hozzá, hogy az út a csarnoktól a szállásig 40-50 buznyákba kerül maximum. Szóval Björn nem volt hajlandó kifizetni ezt az árat, megmutatta az előző napi blokkot 46 buznyákról, de a sofőr nem tágított, a 108-at akarta. Björn ezután nem fizetett természetesen, hanem hazajött. Utána nem sokkal elkezdték őt hívogatni a szálláson megtalálható telefonon keresztül, majd érkezett egy angolul tudó hölgy is, és lehívták a portára, ahol már a rendőrök is várták a taxisofőrrel egyetemben. A rendőrök videófelvételt is készítettek a "kihallgatásról", majd végül kiegyeztek az eddig fizetett 50 buznyákkal, fogalmazhatnánk úgy is, hogy Björn nyert! :)

Nagy mákunk van egyébként, hogy ilyen burzsuj, biztonságilag maximálisan megerősített lakóparkban lakunk. Mondok egy példát: ha a főbejárattól taxival akarunk az apartmanhoz behajtani (ami fontos, mert különben kileheljük a lelkünket a domborzat megmászása közben), akkor a taxisofőrtől a nevét, a címét, a személyi adatait, az azonosító kódját is kérik, kinyittatják a csomagtartóját, sőt, még le is fotózzák!

Péntek este egyébként megleptek minket a szúnyogok. Nem olyan hatalmasak, mint otthon, hanem picik, de annál alattomosabbak. Nem segít az itthonról hozott elektromos Raid sem, sőt, azt kifejezetten szeretik! Oda gyűlnek össze, de így legalább egyszerre le tudunk csapni többet is. Akkorát csípnek, mint egy lódarázs, egész éjjel viszket az ember tőlük, de másnapra minden eltűnik. Reméljük, nem fog habzani a szánk pár nap múlva valami hülye sárgaláz vírus miatt. Furcsa, mert az óceán partján egy szúnyogot se láttunk.

Szóval, a szombati szünnapra komoly progamokat terveztünk: alvás és evés. Totya el akart menni Interlagosba, a Forma 1-es pályára, de végül ehhez nem volt indíttatása. Valahogy nem volt kedvünk ismét bekeveredni a városba, és visszajönni (csak az út 2 x 2 óra, pedig nem külkerületben lakunk). A németek megint felszívódtak, Márk a rokonainál volt valahol Sao Paulo környékén, a többiek pedig csak lazulni szerettek volna itthon. Judit viszont már a kezdetekről szeretett volna elmenni valami tenger gyümölcsei kajáldába. Santosban sajnos nem került arra sor, mert ott sokkal fontosabb feladataink voltak (meccsek, plusz parton fekvés). Ebben a városban viszont semmi ilyesmi kajálda nincsen, lévén ez nem az óceán partján fekszik. A csarnokban a neten keresgélve találtunk egy ilyesféle éttermet a közelben, úgyhogy szombaton arra vettük az irányt (természetesen taxival). Odaérve kiderült, hogy ez nem étterem, csak valami fagyasztott tengeri kütyüket árusító bolt. Nagyon elkeseredtünk, mert a környéken se találtunk semmi hasonlót, csak nem túl bizalomgerjesztő étkezdéket, úgyhogy visszataxiztunk a szállásra, hogy újabb cím után nézzünk.

Sikerült kinézni egy újabb helyet a folyó túlpartján lévő plázában (Rufino's a neve). Hú, na ez aztán komoly volt! Judit egy igazi, hatalmas homárt rendelt, én pedig valami tésztát tele tenger gyümölcseivel, kagylóval, polippal, rákokkal. Egész jó volt ahhoz képest, hogy utálom a tengeri kütyüket :) Érdekes volt, mert két "Hungarian" kaját is találtunk az étlapon (lásd fotók), ami szerintem csak azért volt magyaros, mert paprikával készítik. Ittunk pár Caiprinhát is, szerencsére lehet itt is kapni Sao Paulóban, bár Totya teljesen komolyan megkérdezte Santosból eltávozásunk után, hogy lehet-e majd itt is keresni ebből a kiváló nedűből :) Valahogy összekötötte az óceánpartot ezzel a koktéllal.

Érdekes volt bejárni a plázát. Láttunk egy életnagyságú Neymar figurát is, ami láncokkal volt elkerítve, de fotózkodni szerettünk volna vele, viszont gyorsan odasietett egy biztonsági őr. Már rohantunk is volna tovább, kiindulva a hazai tapasztalatokból, de a srác leszedte a láncokat, hogy közelebb tudjunk menni hozzá. Judit le is fotózkodott vele, de én közöltem az őrrel, hogy köszi, de nekem Roberto Carlos volt mindig is a kedvencem. Azt persze nem jeleztük, hogy Judit sosem szerette a brazilokat, már százezer éve Italia-szurkoló. A helyi szuvenírboltok horrorisztikus árakkal dolgoznak, de ez nem meglepő, itt minden botrányosan drága. Egy Nike brazil válogatott mezt 30 ezer Ft-ért vesztegetnek. Találtunk egy Ayrton Senna boltot is, ahol még durvább árakkal operáltak. Az egyik mozgólépcső felett tükör vezetett végig, amin keresztül szerettünk volna közös képet készíteni. Hát, ez olyan bonyolult feladat volt, hogy háromszor kellett le-fel mennünk.

Miután kiviháncoltunk magunkat, és hazaértünk, kiderült, hogy Totya lelépett a belvárosba néhány szuvenírt beszerezni, ami egész jól sikerült neki, a 30 ezres brazil Nike mezt valahogyan megszerezte 12 ezerért, hm, reméljük, hogy eredeti! Este még Ibivel és Judittal elzúztunk az Extrába, hogy vegyünk pár ajándékot otthonra, és ha már ott voltunk, bejártuk az egészet, Ibi kipróbálta a masszázs fotelt és egy forgószéket, én pedig gördeszkáztam. Kár, hogy nem volt nálunk fényképezőgép, mert szuper képeket lehetett volna csinálni.

Nem beszéltem még pár érdekes eseményről: szinte minden órában durrogásokat hallunk. Először azt hittük, hogy tűzijáték, de miután nem csak éjjel, hanem egész nap előfordulnak, rájöttünk, hogy valószínűleg lövések lehetnek. Újabb bejegyzést érdemelnének az eddig elveszett dolgok. Márknak ellopták a szemüvegét, újat is kellett készíttetnie itt egy vagyonért, majd pár nappal utána nyoma veszett az IPhonejának is (mindkettőt bejelentette a rendőrségre, úgyhogy remélhetőleg fizetni fog a biztosító). Sandra nr. 2 telefonja szintén elveszett egy, a németekkel átbulizott éjszaka után. A sao paulói sportcsarnokból már elloptak egy 60 ezer Eurós (!) kamerát és egy laptopot is, legalábbis mi csak ezekről tudunk. Minket szerencsére eddig még nem ért semmi kár, igaz, nagyon figyelünk egymásra és egymás értékeire.

Rájöttünk egyébként, hogy a házunk környékén lévő hatalmas bogarak csótányok lehetnek. Nappal sehol sincsenek, viszont mivel mindig sötétben jövünk haza, sokat látunk belőlük. Olyan gyorsan rohannak, hogy amikor megjelennek, fejvesztve menekülünk, még akkor is, ha 20 kilónyi cucc van nálunk. Ezért is szoktuk kérni a taxisokat, hogy hozzanak minket fel a bejáratig, még az se zavar minket, hogy ehhez nagyjából végbéltükrözésen kell átesniük :) Szerencsére a hatodik emeletre nem tudnak felmászni, úgyhogy itt a szúnyogokon kívül nem zavar minket semmi. Van ám csótány az Extrában is annak ellenére, hogy teljesen kulturált az egész hely. Általában az ásványvizek között tanyáznak, ami nem gond, mert ha nem szivárognak a vizek, akkor biztosak vagyunk benne, hogy nem rágták ki őket.

Szereztünk már egy kedvenc helyi taxisofőrt is, az úr mindig az Extra bolt előtt áll, ő volt az, akivel a viharban majdnem Santosba vitettem magunkat véletlenül. Szombaton ő vitt minket a halboltba is, ahová véletlenül mentünk, majd két órával később a plázás tenger gyümölcsei helyre is. Biztos jókat röhög magában, amikor meglát minket. Lehet, hogy más fuvarja nem is volt az elmúlt három napban, csak mi. Pénteken, amikor már feladtuk a tömegközlekedést, és a város másik felében taxit kerestünk a legnagyobb gettó közepén, ahol legszívesebben leültünk volna elhalálozni, egy kigyúrt, valószínűleg a helyi gettóban felnőtt fekete taxisofőrre találtunk, aki átvitt minket az összes helyi nyomornegyeden, amelyek olyan borzasztóan néztek ki, hogy Judit és Ibi a hátsó ülésen nem mert kinézni az ablakon, hanem inkább az ülésekben található magazinokat tanulmányozták. Igaz, hogy Björn kifogott egy lehúzós fazont, de mi eddig nem csalódtunk, pedig naponta 3-4-szer taxiztunk. A reptérre indulásunkra is szerveztünk már két taxit, mert hatan indulunk majd Európa felé. Ennyi ember két hatalmas taxiba fér csak be, és fejenként 50 buznyákért visznek el. Ez itt jó ár, tekintve, hogy kétórás útra számíthatunk hétfőn.

Szombaton este maximum tíz órai fekvéssel kalkuláltunk, mert a döntő napján már reggel 8-ra szerettünk volna a csarnokban lenni, de úgy eldumáltuk az időt, hogy nem kerültünk éjjel kettő előtt az ágyba, Sandráék pedig háromkor estek haza. Vasárnap reggel időben elindultunk, ennek ellenére negyven percbe telt, míg sikerült két taxit fognunk. Alig lézengett pár ember az utcán, és a taxiban is meccset nézett a sofőr a beépített tévén. Ekkor jöttünk rá, hogy most van a Barcelona - Santos klubvilágbajnoki döntő, ezért halt ki a város.

Hétfőn 11.30-kor indulunk a szállásunkról haza, reméljük, valamikor kedden meg is érkezünk. Igaz, hogy összességében úgy gondoljuk, hogy ez a világverseny vitte eddig az összes pálmát (pláne, hogy decemberben eddig nem láttunk máshol pálmát), most már nagyon szeretnénk otthon lenni!



Totya fotói: