Na, itt a tó!

Ezt a bejegyzést a szállásunknak, illetve az ahhoz kapcsolódó történéseknek szeretnénk szentelni.

A lillehammeri csarnoktól 27 km-re található a hét tó vidékének (Sjusjøen) egyik tava, melynek partján béreltünk egy kis faházat, fejenként nagyjából tizedannyi áron, mint amennyit egy hotelért kellett volna kifizetnünk. Egyébként is az ilyen kis házak, lakások, apartmanok hívei vagyunk már évek óta, és nem csak az anyagi szempontok miatt, hanem mert ezeken a helyeken a saját kis életterünkben, egymás között élhetjük a mindennapjainkat, családias környezetben.

Azt viszont egyikőnk sem gondolta előzetesen, hogy ez a tó egy völgy közepén fekszik, erdőkkel körülölelve, ahol jó esetben ötszáz méterenként akad egy házikó. Amikor a tulajdonos csak nagyjából körülírni tudta, merre van az ő háza, ahol a kulcsot átvehetjük, még mindig nem sejtettük, mi is vár ránk. Azonban mikor az adott paraméterek alapján, az Interneten megkeresett koordinátapont felé közelítettünk, egyre elképesztőbb élményben lett részünk. A totális sötétségben először egy kicsit, majd egy nagyon is meredek úton hajtottunk, ami egy idő után elkezdett ereszkedni, végül a tanyák elhagyása után egy erdőbe torkollott, és a nagy fenyves erdő túloldán, a semmiből egyszer csak felbukkant az adott cím. A tulajdonostól párszáz méterre, két tisztásnyival arrébb aztán ott pöffeszkedett a kis kunyhónk, csalogató hangulatvilágítással az ablakaiban.

Érkezésünkkor még csak a házikó otthonos belsejét élvezhettük, reggel pedig alig vártuk már, hogy felkeljen a nap, és meglássuk a tavat. A mellékelt képeken megnézhetitek, milyen kilátás tárult elénk. Ha az ember az ünnepek előtt igazi karácsonyi hangulatra vágyik, ide látogatva egészen biztosan megkapja azt is. Havas fenyőerdők, fából készült házikók, kedves kis dekorációk, minden egyben van. Ami egyedül rémisztő lehet, az a hőmérsékletbeli különbség hazánkhoz képest: lassacskán mi is megszoktuk a látványt, hogy reggelenként, az autó elindításakor -23, -26 fokot mutat a rendszer, és hogy a több rétegnyi ruhától egészen robotossá válik a mozgásunk.

Van viszont egy kis izgalommal vegyes várakozás, ami mindenért kárpótol minket. Az első reggelen a házunk kertjében felfedezni véltünk valami rén- vagy jávorszarvas nyomokat (vagy valamit, amit mi annak akartunk gondolni), és innentől indult a kis csalogató játékunk. Otthonról hoztunk magunkkal finom kis magyar almákat, ebből egy-egy darabot kirakunk a teraszunk korlátjára, és izgatottan várjuk, mikor veti rá magát az állatka. Szerda éjjel, a csarnokból hazaérkezve végre nem volt már a helyén az alma, ám reggelre megtaláltuk lent, a hóban. Tudományosan elemeztük a belőle hiányzó darabka széleit: egyikőnk jávorszarvasra, míg a másik egy madárra tippelt, közös nevezőre pedig eddig még nem jutottunk a kérdésben. Viszont pont a bejegyzés írása közben hirtelen hatalmas hangzavart hallottunk a teraszról: egymást félrelökve rohantunk kifelé a nagy találkozásra, ám csak téves riasztás volt. Szó szerint az arcunkra fagyott mosollyal néztük a szél által felborított sífelszerelést...

A helyszín megközelítése, illetve az onnan való kijutás világosban sem egyszerű: vannak szakaszok, ahol a sofőrön kívül mindenkinek ki kell szállni az autóból, miközben izzítjuk magunkat a hólánc bármikori felrakására. Eddig erre még nem került sor, de ami késik, nem nyúlik. Nagyon óvatosnak kell lennünk még az olyan szakaszokon is, melyek ránézésre biztonságosabbnak tűnnek. Miután rögtön az Eb első napján a csarnokba induló, szintén kocsival Lillehammerbe utazó magyar szurkolók tengelytörést szenvedtek az útról lecsúszva, mi is, még az addigihoz képest is jobban vigyázunk.

Eddig még nem ejtettünk szót a lakótársunkról, akit korábban már említettünk a blogban, de akkor még a személye rejtély maradt Számotokra. A Norvégiában élő olvasónk, Ibolya csatlakozott hozzánk, egyáltalán nem váratlanul. Személyesen először tavasszal, a svédek elleni Eb-selejtező mérkőzésen találkoztunk vele Lundban, és már azelőtt, és azután is rengeteget segített, segít nekünk a skandináviai, illetve a román hírek megjelentetésében. Az Európa-bajnokságra viszont már ennél is konkrétabb tervekkel érkeztünk vele kapcsolatban, de ő meglepetésünkre még ezeket az elképzeléseket is felülmúlja szorgalmával, lelkesedésével. Lassan mind a játékosok, mind pedig az olvasók számára ő lesz a stábunk legnépszerűbb tagja, ha nem vigyázunk! :)

A mai délutánunkat és a péntek reggelünket egy új sport, a sífutás kipróbálására szánjuk, erről fényképes és videós részletekkel is szolgálunk majd.

Mégsem vesztünk el!

Nem is tudom, hol folytassuk a kis naplónkat. Talán ott, ahol a fonalat legutóbb leraktuk. Ugyan könnyűnek nem volt mondható, ám örömtelinek sokkal inkább nevezhetjük a Kínából való hazatérésünket követő visszaállást az itthoni kerékvágásba. Az ünnepeket pihenéssel töltöttük, hogy minél több erőt gyűjtsünk az előttünk álló hosszú szezonra. Aki azt hiszi, hogy csak a sportolóknak kemény egy ilyen szezon, az sosem volt még sem segítő egy csapatnál, sem a sportról firkáló figura, de egészen biztosan aktív szurkoló sem.

Januárban a Bajnokok Ligája küzdelmei folytatódtak az ETO számára, ahol egy jó véghajrával a győriek csoport-másodikként jutottak a középdöntőbe. A sorsoláson azért is izgultunk, hogy olyan ellenfelek jöjjenek, amelyek székhelye számunkra még megközelíthető lehet. Az L-betűs trióból, vagyis a Ljubljana – Larvik – Lipcse lehetőségek közül mi az utóbbi mellett döntöttünk. Larvik nagyon messze van, Ljubljanában tavaly voltunk, Lipcse viszont eddig érintetlen terület volt. Ezt a döntést segítette, hogy a német barátunkkal, Sandrával már a januári győri találkozásunkkor előrevetítettünk egy közös németországi sörözést, mely így rövid időn belül realizálódhatott is.

A „stábautónkkal” (Opel Tigra) egy februári szombat-vasárnap-hétfő háromnapos útra nevezett be a háromfős csapatunk: Ildikó, Totya és jómagam. Totya jó szokásához híven bebizonyította, hogy a nyolcszáz kilométert végig lehet úgy aludni, hogy Prága magasságában is csak azért ébred fel az ember, hogy megkérdezze: „Mikor állunk meg pisilni?”

Lipcsében kiváló hippi-stílusú szállás, Sandráék, a „német Temesvári Andrea” és kutyája, továbbá egy izzadságos ETO-győzelem várt ránk, kiegészítve némi sörrel, knédlivel, húst hússal, és egy jó kis harccal az Internet-lehetőségért a csarnokban. Összességében minden nekünk játszott, hiszen a tv-közvetítéssel gondok voltak idehaza, így újabb komoly látogatottságot tudtunk magunkénak azon a napon is – a kiharcolt netnek hála ugyanis végig élőzni tudtuk a gólokat.

A március újra sok-sok munkával telt, de akkor már igazán vidám hangulatban, mert a Wizzair egyik januári akciójának köszönhetően fejenként 12.000,- Ft-ért tudhattuk a zsebünkben egy ötnapos svédországi út repülőjegyeit. Természetesen ennek az utazásnak is a kézilabda adta az apropóját, méghozzá a magyar válogatott Eb-selejtezője, melyre április 1-jén került sor egy Malmö melletti svéd kisvárosban, Lundban. A jelenlétünk újra sikert hozott az általunk biztatott csapatnak, mi pedig a helyszínen találkozhattunk több kedves ismerőssel is. Ott volt az egyik közönségtalálkozóról már személyesen is ismert István (a párjával, Ildikóval), aki évek óta segíti a munkánkat Svédországból, hiszen ott él, és fotósként tevékenyen részt vesz az ottani kézilabdával kapcsolatos teendőkben. Emellett megismerhettük végre személyesen is az egyik törzsolvasónkat, Ibolyát, aki Norvégiából ruccant át erre a találkozóra.

Ami az utazást magát illeti, aki ismer minket, vagy épp csak nyomon követte a szerencsétlenkedéseink sorát, melyeket Kínában követtünk el, egyáltalán nem csodálkozik, hogy ez az öt nap sem zajlott zökkenőmentesen. Először is a még itthonról bérelt kisbuszról derült ki, hogy két személyautó lett belőle (persze jóval borsosabb áron, mint amivel előre számoltunk). A repülőn együtt utaztunk a magyar válogatottal, ez a pozitívumok sorát gyarapította. A kínai útból tanulva zömében már csak kézipoggyászok voltak nálunk, illetve hetünknek összesen három közös bőrönd.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, ez volt az első olyan utunk, amikor a stábunk mind az öt tagja el tudott jönni. Két Skandinávia-mániás baráttal kiegészülve vágtunk neki ennek a túrának.

Az öt nap alatt számos helyen megfordultunk, gyakorlatilag Svédország déli partvidékének egy jó részét bebarangoltuk. Jártunk Malmöben, Lundban, Trelleborgban (ugye, milyen szép is volt…), Ystadban (emellett laktunk), láttuk a Nils Holgerssonnak állított emlékművet, kimentünk a tengerhez, ahol az ország legdélebbi pontja, Smygehuk található, valamint felmásztunk a „svéd Stonehenge”-nek is nevezett látványossághoz, az Ales Stenar szikláihoz is.

Ezen kívül egy komplett napot szántuk egy koppenhágai kirándulásra. Az Öresund hídon gurultunk át a két ország között, ami önmagában is egy fantasztikus élmény volt. Első utunk a Jacobsen-család szentélyébe vezetett, vagy ahogy többen ismerhetik a világon, a Carlsberg-gyárba. Jó pár órát elidőztünk ott, és a roppant érdekes túra vége is tartogatott meglepetéseket a belépőjegyhez tartozó fejenként két pohár sör formájában. A hangulatunk innen már igazán emelkedett volt, hiszen természetesen nem a pilseni típusú söröket választottuk a csapolt csodák közül. Koppenhágában végigjárkáltuk a látványosságok zömét, ami nem volt túl egyszerű feladat, mivel egy a húsvét vasárnapot megelőző nap volt, amit a legtöbben az utcán tömegben hömpölygésre használtak ki. Azt meg már nem is akarom megemlíteni, hogy a Kis hableány szobrát hiába kerestük, a helyén csak egy táblát találtunk, miszerint a sanghaji Világkiállításra vitték országimázs-javításnak. El se akartuk hinni, hogy Kína még itt is kísért minket…

Az utazásunk egyik csúcspontja mégis csak a malmöi reptéren várt ránk, ahol a kint vásárolt mobilnet segítségével az Interneten keresztül nézhettük végig a magyar válogatott békéscsabai visszavágó meccsét, a svédországi csatára kiutazó magyar szurkolókkal együtt. A végletekig kiélezett találkozó győztes góljának belövésekor aztán szinte az egész reptér felrobbant attól a megkönnyebbült ordítástól, ami akkor hagyta el a torkunkat. Joggal kérdezhetitek, ha mi ott voltunk mind az öten, akkor hogy lett ebből komplett cikk? Na, az legyen a MI Titkunk!

Ezután ebből az idényből már csak egy nagyobb út volt előttünk: május végén a csehországi Eb-selejtezőre is kilátogattunk. Először jó ideig hezitáltunk ugyan, de mikor kiderült, hogy a találkozót Pilsenben rendezik, minden kétségünk azonnal szertefoszlott. A lipcsei trió egy nagyobb lélegzetvétel alatt, egy kétnapos programdömping keretében bejárta Pilsent, belecsöppent egy választási kampánybuliba, megkóstolt egy halom helyi folyékony nevezetességet, a helyszínen egyetlen magyar médiumként megjelenve kiszurkolt egy újabb selejtezőbeli győzelmet a lányoknak, indult a „The PUB” országos versenyén, és hazafelé még Prágát is bejárta.

A kézilabdaszezon zárulta egy pár hónapja „érlelődő” nagy változást is hozott stábunk életében. Szimbolikusan úgy is fogalmazhatunk: ötfős szerkesztői brigádunk egy hatodikkal bővült. Megszületett ugyanis Paha (és felesége) első gyermeke, aki egyben az első stáb-babaként is csöppent közénk. Amint azt a mellékelt fotóról is láthatjátok, a handball.hu életformát nem lehet elég korán kezdeni, ezt már Eszter is tudja! Mi szívünk szerint azonnal kézilabdázónak küldenénk a kicsit, és már posztokat is javasoltunk a büszke szülőknek, ám ők (lehet, hogy pont azért, amiért ennyire jól ismerik ezt a sportágat,) egyelőre hezitálnak a döntésen. :)