Negyedik emelet

Nagyjából egy órája hagytuk el a HOJO szállodát, ahol én nyolc, a többiek pedig tizennégy éjszakát töltöttek. Nancsing felé a vonaton robogva úgy gondolom érdemes pár szót ejteni erről a hotelről, a benne lévő lakosztályunkról és egyéb érdekességekről.

A HOJO név a csengésével ellentétben nem kínai, hanem az amerikai Howard Johnson rövidítése, tehát egy nemzetközi szállodaláncról van szó.

A szállodákhoz járó összes kényelmi szolgáltatás tehát nekünk is járt, így természetes volt például, hogy naponta takarították az egész lakást, cserélték a törölközőket, köntösöket (ha szükség volt rá), elmosogattak helyettünk vagy megvetették az ágyunkat. Valljuk be, egyik sem esett rosszul, amikor úgyis folyton időhiányban voltunk.

Természetesen a manapság már szinte lételemnek tekinthető Internet is rendelkezésre állt a lakásban, némi meglepetésre a már-már ódivatúnak számító vezetékes formában. Persze ilyesmi nem akadály, hamar „kiépült” a handball.hu saját vezeték nélküli hálózata, melyet már egy évvel ezelőtt is sikeresen használtunk Macedóniában.

Bár túl sok időnk nem volt rá, de azért jólesett, hogy volt egy LCD tévénk, a hozzá tartozó házimozival és hifi berendezéssel. A zene sokszor szólt rajta és egy kis trükközéssel még egy mozifilmet is megnézünk.

A recepción dolgozó alkalmazottak mindegyike beszélt angolul, így nem okozott problémát semmilyen ügyintézés, mindig hívtak nekünk taxit, aztán amikor megérkezett, a sofőrnek elmagyarázták, hova is vigye utasait. Ugyanígy segítettek a vonatjegyeink megvásárlásában, nekünk csak le kellett menni érte papucsban és persze fizetni…

És ha már a papucsnál tartunk, még egy olyan dolog van, amiről nagyon szívesen írok. A 2006-os svédországi Eb óta minden hosszabb külföldi utam alkalmával (nem csak a kézilabdával kapcsolatos utak) kötelező feladatomnak tekintem, hogy az adott országban, városban meglátogassak egy uszodát és ússzak pár hosszt.

Azt már a szállás lefoglalásakor tudtam, hogy ez itt sem lesz másképp, hiszen a hotel oldalán láttuk, hogy a sok egyéb szolgáltatás között egy úszómedence is megtalálható. Amikor még otthon voltam, irigykedve olvastam a többiek skype-üzeneteit, melyek az uszodalátogatásokról szóltak és már alig vártam, hogy én is csobbanhassak.

Így is lett, rögtön az első reggelen gatyát, köntöst és papucsot húztunk és meg sem álltunk a földszinti létesítményig. Itt mindig egy mosolygós alkalmazott fogadott, be kellett írni a nevünket egy nagy táblázatba és máris az öltözőben találtuk magunkat.

Nem számoltam pontosan, de elég sokszor megismételtük ezt a „szertartást”, mely általában egy kis úszkálásból, majd egy melegvizes kádban történő ücsörgésből állt és minden alkalommal felfrissülést, megnyugvást és erőt adott.

Az egyik ilyen alkalom után egészen véletlenül figyeltem fel arra, hogy a szépen sorszámozott öltözőszekrények közül hiányzik a négyes számú. Korábbi emlékeimből rémlett, hogy ez a szám errefelé Ázsiában szerencsétlenséget jelöl, és tényleg így is van: ez a szám kiejtve nagyjából a „halál” szónak felel meg, ezért ahol csak lehet, kerülik a használatát.

Rögtön a szobába menet újabb bizonyítékát találtuk ennek: a liftben sem volt négyes gomb, azaz gyakorlatilag negyedik emelet sem létezett, csakúgy, mint ahogy az emeletünkön sem volt sem 804-es, sem 814-es szoba, sőt a "biztonság kedvéért" a 813-as szoba is hiányzott.

Persze ezek után gyorsan utána is néztünk a témának, hamar kiderült, hogy ez a babona odáig terjed, hogy minden, ami négyest tartalmaz (telefonszám, házszám, rendszám) értéktelenebb, mint az, amelyik nem. Ugyanez igaz a dátumokra és az időpontokra is. Bíztunk benne, hogy ezek után a kínai csapatban nem fogunk sem 4-es sem 14-es mezszámú játékost találni, de érdekes módon mindkettő nevezve volt. Nem is értem, hogy mertek ezek után pályára lépni…

Van még egy dolog, amiről szerettem volna írni, ez pedig a kommunikáció. Mindegyikünknek fontos, hogy egy ilyen hosszú út alkalmával tudjuk a kapcsolatot tartani az otthon maradt szeretteinkkel. Amikor én először jártam külföldön, már éppen volt mobiltelefon és nem tagadom, hatalmas élmény volt egy távoli kisváros utcáján sétálva felhívni a családot és beszélni velük pár szót. Persze jól tudták ezt a szolgáltatók is, ezért ez a fajta mulatság sosem volt olcsó, gyakorlatilag egy többnapos külföldi út mindig egy ötszámjegyű telefonszámlát is jelentett.

Aztán szerencsére az Internet elterjedésével könnyebb lett a dolog, hiszen először üzenetek formájában (email, icq, msn), később szóban (skype), ma már pedig videó formájában is gyakorlatilag ingyenes a kommunikáció, földrajzi távolságtól függetlenül. Ezt természetesen alaposan ki is használjuk, az időeltolódás miatt leginkább éjfél és egy óra között beszélgetünk az otthoniakkal.

Az előbb említett hatalmas telefonköltségek részben abból is adódtak, hogy időnként egymást is fel kell hívnunk, ki merre jár, mikor találkozunk, stb, stb. Szerencsére erre is van jobb megoldás: besétálva valamelyik mobiltársaság üzletébe öt perc alatt beszerezhető egy helyi „prepaid” telefonszám, illetve a hozzá tartozó sim kártya, melyet a külön erre a célra hozott telefonba helyezve máris megoldódott a gondunk.

És ez még nem minden, hiszen a skype arra is lehetőséget ad, hogy nagyjából helyi tarifáknak megfelelő összegért (a kínai mobilszámom hívása gyakorlatilag olcsóbb mintha otthon az ember áttelefonál a szomszédjának) rendes telefonszámokat is hívhatunk róla, így a kör be is zárult: kis társaságunk három kínai telefonszámmal is rendelkezik, így mindenki beszél mindenkivel. :-)