Én is otthon

Ahogy azt korábban már részletesen ecseteltem útinaplónk hasábjain, én külön érkeztem Kínába és mivel másik légitársasággal utaztam, bár egy napon, de külön időpontban és útvonalon jutottam haza, mint a többiek. Karácsony után, egy kisebb megfázás és az át(vissza)állás nehézségei közepette a hazaútról szóló írásommal zárnám kínai kalandjaink sorát.

Helyi idő szerint fél hétkor szólt az ébresztő a Green Tree Inn hotelben, hogy gyors pakolászás után a lehető leghamarabb el tudjunk indulni a Pudong Repülőtér felé, ahonnan a többiek gépe elméletileg a délelőtt folyamán indult. Az én járatom csak délután fél kettőre volt „időzítve”, de nem sok értelme lett volna azért a pár óráért még ott maradnom, majd egyedül átutaznom a városon.

Utolsó „kalandként” egy mágnesvonatozás volt még betervezve, ezért a Maglev állomásáig taxival közlekedtünk. Itthon tudtuk meg, hogy valószínű jól döntöttünk, mert baleset miatt állt a sanghaji metróközlekedés egy ideig és bár nem tudom a mi útvonalunkat érintette-e, biztos hatalmas volt a káosz „odalent”.

Bár a mágnesvasút „csak” háromszázzal ment, kb. tíz perc alatt kalandjaim kezdetén, a Pudong Repülőtéren találtuk magunkat, ismerősként „üdvözöltem” az érkezésemkor még oly idegennek és valótlannak tűnő épületet. Hamar kiderült, hogy nem volt hiábavaló, hogy mindannyian kijöttünk már délelőtt, hiszen a többiek indulását is áttették délutánra és egy gyors reggeli elfogyasztása után az is kiderült, hogy én is csak egy órás késéssel, fél háromkor kelek útra, mindezek az európai hóhelyzet miatt történtek. Mit mondjak, kellemes érzésekkel vártam a becsekkolást…

Az idő gyorsan repült, így már állhattam is be a Lufthansa sorába, hogy feladjam a csomagomat, amiről rögtön a feladás után ki is derült, hogy alaposabb, kézi átvizsgálásra szorul. A filmekben sokszor látott, duplafenekű bőrönd aljából „kiömlő” kábítószeres zacskók rémképével mentem be az átvizsgálásra szolgáló helyiségbe, ahol éppen egy német pár alsóneműit vizsgálták át, valamilyen apró tárgyat keresve. Szerencsére én hamar végeztem, az éber csomagvizsgálóknak mindössze az ajándékba vitt kb. tíz darab gránát alakú (!) rízspálinkás agyagedény szúrt szemet, valljuk be jogosan. Szerencsére nem kellett megválnom tőlük, gyorsan visszacsomagoltam őket és máris megkaptam a beszállókártyámat.

Innen már gyorsan pörögtek az események, sőt sajnos túl gyorsan is, ugyanis míg a többiek a jól megérdemelt business váróban fogyasztották a késés miatt „kiutalt” ebédjüket én mezítlábas „economy” utas lévén gyorsan „shoppingoltam” egyet, majd leültem egy konnektor mellé internetezni. Aztán mire felnéztem, a többiek már kb. a repülőgépben ülhettek, így végülis nem tudtunk elköszönni és jó utat kívánni egymásnak.

Nem sokkal a beszállás előtt újabb „trauma” ért: sehol nem találtam az egész útra elegendő, jobbnál jobb zenékkel gondosan feltöltött mp3 lejátszómhoz vásárolt elemeket. Sebaj, gondoltam gyorsan veszek egy új csomagot, de hamar lelomboztak: elemet a tranzit zónában nem lehet vásárolni… Nem hazudok, a víz levert egyből, elképzeltem, hogy vagy zene nélkül ülöm végig az utat, vagy hallgatom a gépen kínált tinglitangli „világslágereket”. Aztán eszembe jutott a megoldás: a fotósfelszerelésemben lévő normál méretű ceruzaelemből, egy hatos elemtartóból, valamint egy szintén nálam lévő számítógépes hálózati kábelből barkácsoltam egy átmeneti áramforrást. Mindezt a vécében, mert az egész szerkezet hasonlított egy amatőr bombára és nem szerettem volna emiatt „lekésni” a gépet…

Aztán a Boeing 747-400 típusú gépbe beszállva gyorsan elfoglaltam a korábban az interneten kiválasztott utolsó soros, középső szektorban lévő helyemet (amikor rájöttem, hogy le lehet előre foglalni a székeket nekem is, már nem volt jobb hely…), és felkészülve a majd’ 12 órás útra nyugodtan szemléltem, hogyan telik meg az óriásgép utasokkal. Egy ideig úgy tűnt, hogy szerencsém lesz: az előttem lévő ülésbe nem jött senki. Már örültem, hogy nem lesz, aki teljesen hátradőlve tölti előttem az út nagy részét, ám „utolsó utániként” megérkezett egy kétméteres figura, így az örömöm hamar elszállt.

A kapitány gyorsan elnézést kért a késésért és azzal próbált nyugtatni mindenkit, hogy az eredeti tervekhez képest fél órával rövidebb lesz az utunk, így tulajdonképpen csak fél órát késünk. Végül időben fel is szállt, hogy egy fél nap múlva már Európában legyünk. A csodálatos „zenegépemnek” köszönhetően az első négy óra gyorsan el is repült, olvasgattam, illetve megebédeltem / megvacsoráztam (nézőpont kérdése :), aztán a Szucsouban vásárolt nagykapacitású akkumulátornak köszönhetően megnéztem a 2012 című filmet. Nem mondom, hogy nem tetszett, de lehet, hogy nem egy repülőút közepén kellett volna sort keríteni rá, utána egy kis ideig nem voltam a legjobb hangulatban. :-)

Szinte felháborító módon az ülések hátuljában nem is volt monitor, így a Lufthansa által vetített filmet maximum a bélyegnyi folyosó-monitorokon tudtam volna megnézni. Érdekes azonban, hogy a gép kínai utasainak egy részét annyira érdekelte az ott játszott film, hogy képesek voltak a gép hátuljába – pont mellém – költözni, hogy onnan állva nézzék végig azt.
A saját „mozi” végeztével örömmel tapasztaltam, hogy újabb ételosztás következik, ezúttal „uzsonnának” lehetett választani szendvicset vagy kínai tésztás valamit. Én nosztalgiából csakazért is az utóbbit kértem, természetesen pálcikákkal fogyasztva…

Kb. az út felénél járhattunk ekkor, még nagyon távolinak tűnt a leszállás, így próbáltam aludni valamennyit, de inkább csak forgolódtam, illetve folytattam a zenehallgatást. Borzasztó lassan repült az idő és tényleg alig vártam már a vacsorát. Nem mintha egy cseppet is éhes lettem volna, de tudtam, hogy az legalább elfoglal. Aztán másfél órával a földet érés előtt végre nyílt a függöny és terítettek, már nem is emlékszem mit, csak azt tudom, hogy ezt is pálcikákkal toltam az arcomba. Mire összeszedték a cuccokat, már süllyedni is kezdtünk és nagyjából a jósolt időben le is szálltunk Frankfurtban.

Szinte rettegve szálltam ki a gépből, ugyanis a leszállás alatt a gépen kiírták, hogy melyik európai városba melyik terminálról indul tovább a csatlakozás, ám Budapest valamiért nem szerepelt a listában. Így az első utam rögtön egy információs monitorhoz vezetett, ahogy hatalmas örömmel olvastam le, hogy a megadott időben indul a budapesti gép. Szinte átröppentem a frankfurti reptér útvesztőin, miközben telefonon értesítettem az otthoniakat a jó hírről és megdöbbenve láttam a folyosókon felállított tábori ágyakat, melyeken úgy aludtak az ottrekedt utasok, mint a hajléktalanok. Át is futott az agyamon, hogy még mindig nem biztos, hogy én nem itt fogok kikötni...
Szerencsére a beszállókapunál még mindig ki volt írva az indulás, és mivel volt még annyi időm, megittam életem legfinomabb és legdrágább forró csokiját, majd szálltam is be az előzőhöz képest kicsi repülőbe, hogy Budapest felé vegyem az irányt. A buszról, ami a repülőhöz vitt ki, felhívtam még Totyát, aki közölte a „jó hírt”, hogy épp Helsinkiben söröznek. Persze a sör miatt egy nagyon kicsit irigyeltem őket, de inkább bosszankodtam, hogy szegények még egy éjszakát „maradnak”.

Emlékszem még rá, hogy milyen lelkesen vártam anno életem első repülőútját Írországba és mekkora öröm volt beszállni a gépbe, kinézni az ablakon és izgatottan várni a repülést. Ennek most a legkisebb szikráját sem érezve foglaltam helyet és gyakorlatilag ahogy leültem, el is aludtam és csak a felszállás, majd utána egy újbóli szundikálás után a pótvacsoraként hozzánk vágott szendvics ébresztett fel. Itt nem kellett várni semmire: mire észbe kaptam, már láttam is Budapest fényeit, sőt! Szinten azonnal észrevettem a levegőből a kivilágított Megyeri Hidat és mintegy kárpótlásul a hosszú útért, a hazatéréseim során először a gép nem kerülte meg a fővárost, hanem nyílegyenesen átvágott fölötte és úgy szállt le Ferihegyen. Csodálatos látvány volt.

Leszállás után még a csomagom megtalálása volt a kritikus pont, de a többiekkel ellentétben szerencsére egy kisebb várakozás után egymásra találtunk, és kb. pont egy nappal a sanghaji ébresztő után otthon is voltam.

Ahogy a bevezetőben már említettem, ezzel én is zárom kínai beszámolóink sorát, visszatérek saját kis blogomhoz, de én is remélem, hogy lesz még alkalmam ide irogatni.