Ahogy az egy korábbi bejegyzésből kiderült, végre én is megérkeztem Kínába, követve a stáb többi tagját a világbajnokság helyszínére, Szucsouba. És itt tartózkodásom harmadik napján végre sikerült egy kis időt szakítanom arra, hogy pár szót írjak is erről az egészről.
Bár ahogy azt már útinaplónk hasábjain olvashattátok, a Kínára készülődés jóval korábban elkezdődött, számomra szeptember elején vált véglegessé, hogy a munkahellyel és a családdal összeegyeztetve el tudok jönni, még ha pár nappal rövidebb időre is, mint a többiek. Két lehetőségem volt: vagy itt leszek a vb elejétől és lemaradok a végéről, vagy inkább kihagyom az első négy meccsnapot, cserébe látom a végkifejletet.
Az utóbbi mellett döntöttem, amit villámgyorsan a repülőjegyem megvásárlásával véglegesítettem is, melyben egy kedves volt kolléganőm segített, gyakorlatilag e-mailen keresztül vásároltam meg a Lufthansa Budapest-München-Sanghaj viszonylatán közlekedő járatára a jegyeimet.
És ahogy az ilyenkor lenni szokott, az egyéb teendőim miatt jó időre el is feledkeztem róla, hogy december végén hova is megyek, csak ahogy közeledett az indulás napja, úgy sűrűsödtek a teendőim az úttal kapcsolatban: volt pár technikai dolog a handball.hu-n, amit egy ilyen világverseny előtt mindig meg kell csinálni, el kellett intézni a vízumot és persze mindezt a szokásos hétköznapi dolgok mellett.
Ennek megfelelően azon vettem észre magam, hogy ismét ott állok Ferihegyen és várok a beszállásra, életem második és egyben leghosszabb interkontinentális repülőútja előtt és búcsúzkodom a feleségemtől.
Az út két részből állt, a Budapest-München távot egy nagyon kicsi, légcsavaros repülőgéppel tettük meg, ami férőhelyek tekintetében nagyjából egy csuklósbusznak felelhetett meg. Még sosem utaztam légcsavarossal, furcsa is volt az elején, mintha egy világháborús film légicsatás jelenetének hangjait hallanám. A minimális vacsora elfogyasztása és egy fél Armin van Buuren mix meghallgatása után már le is szálltunk a bajor főváros repülőterén, ahol a szokásos leszállás utáni „gurigázás” és várakozás után annyi időm volt csak, hogy átsiessek a megfelelő terminálhoz és már szállhattam is be az Airbus A340-be a többi – javarészt kínai – utastársammal egyetemben, felkészülve a nagyjából tizenegy órás útra.
Bár még Ferihegyen ki lehetett választani, hogy hova szeretnék ülni a járaton, túl nagy csodát nem vártam az Airbus-tól és sajnos igazam is lett: akárhogy helyezkedtem, a lábamat nem igazán tudtam kinyújtani. Szerencsére mellettem egy „harminckilós” kínai hölgy ült, így legalább oldalirányú problémáim nem voltak, de ez a „lábazás” elég kellemetlen volt. (Tudom, legközelebb utazzak business osztályon… :-P )
Nagyon tartottam a tizenegy órás úttól (az eddigi öt illetve hétórás maximumomból kiindulva), főleg úgy, hogy pechemre a Lufthansa járatain (még) nem elérhető 220 Voltos csatlakozás, így a laptopomat sem tudtam használni, mondjuk 4-5 film megnézésére… Utólag viszont annyira nem volt vészes, a vacsora elfogyasztása után sikerült úgy 3-4 órát aludnom, a maradék időt pedig zenehallgatással, illetve az ülésbe épített monitor nyomkodásával próbáltam eltölteni.
Érdekesség volt, hogy a fedélzeten nem akkor volt reggel(i), amikor kivilágosodott és ébredezni kezdett mindenki, hiszen a személyzet egy ideig gondosan becsukva tartotta illetve tartatta az ablakok előtti rolókat és csak amikor jónak gondolták, akkor volt „villanyoltás”.
Aztán szinte percre pontosan az előre megadott időben le is szálltunk a Pudong repülőtéren, ám a gépből való kiszállásra még jó szokás szerint vagy fél órát várni kellett.
A várakozással teli megpróbáltatások ugyanakkor még csak most kezdődtek, hiszen át kellett esni egy gyors víruskeresésen (hőkamera + valami speciális fehér detektoros kapu, mindezt újinfluenzás betegek után kutatva), majd nagyjából fél órás sorbanállás után a mogorva bevándorlási hivatalnokkal volt találkozóm.
Mindezek után szinte felüdülés volt a vámvizsgálat, amit nevezhetünk önkéntesnek is, hiszen szerintem nem történt volna semmi, ha a zöld folyosót választom, de a nálam lévő fényképezőgép, objektívek, laptop és egyéb kütyük miatt jobbnak láttam mindezt megmutatni egy szintén nagyon mogorva és szintén maszkot viselő hivatalnok hölgynek.
A leszállás után majd’ két órával ki is léphettem egy „új világba”, a repülőtér érkezési csarnokába. Nem volt szimpatikus, hogy nem találtam egy darab padot, ne adj’ Isten fotelt, ahol leülhettem volna 2-3 percre, ugyanakkor volt hatalmas tömeg, haszontalan boltok (pénzváltó persze elsőre nem) és agresszív taxiügynökök.
Az egyikük el is kapott, először azt hittem repülőtéri alkalmazott, aki segít eligazodni az „új halaknak”, ám gyorsan kiderült, hogy 1000 RMB-ért (nagyjából 28000 Ft) el is visz, illetve vitet Szucsouba. Nem így terveztem, az ár meg főleg elrettentett, ezért rövid úton elhajtottam. Némi meglepetésemre nemsokára ismét megjelent, immár 500 RMB-t ajánlva. Nem vagyok alkudozós típus, de gondoltam játsszunk egyet: 200-at vágtam rá neki, így 300-ban végül meg is egyeztünk. Az itteni taxiárakat figyelembe véve még ez is sok volt a nagyjából 120 km-es, kb. kétórás útra, de mivel késésben voltam, esett is az eső, végül annyira nem bántam ezt a kis pluszkiadást.
Persze csak utólag mondom ezt, hiszen elég kilátástalannak tűnt a helyzet Sanghaj külvárosaiban, a hatalmas dugókban ücsörögve, az összesen mintegy 15 órás repülőút után. Azt hittem sosem érünk oda, már láttam magam előtt a kollégákat, ahogy az utolsó mérkőzés lefújása után még mindig azon tanakodnak, hogy vajon hol veszhettem el. Ezen a ponton nem sok hiányzott, hogy elaludjak a kényelmes VW hátsó ülésén. Ez csak azért nem sikerült, mert láttam a valóságban is, hogy miért nem vezethet Kínában akárki autót: a közlekedés egy nagy hömpölygő folyamnak tekinthető, melyben az autók a vízmolekulák, akik előszeretettel (szinte mindig) dudálnak és villognak, miközben egymást kerülgetik, sávokra és egyéb jelzésekre fittyet hányva. Ugyanakkor ha figyelmesebb az ember, gyorsan észreveszi, hogy ez a viselkedés nem hasonlítható össze mondjuk egy magyarországi agresszív és idióta autós viselkedésével, úgy tűnik hogy ez itt a közlekedési „kultúra” része, a sofőrök mindezt teljes nyugalomban, szinte semmilyen dühöt és egyéb negatív érzelmet nem érezve teszik és a látszólagos anarchia ellenére nem sok törött autót látni.
Miután magunk mögött hagytuk a dugót (ezek után az M0-s autóúton keletkező kisebb torlódásokon csak mosolyogni fogok), kb. háromnegyed óra alatt a sportcsarnok bejáratánál is voltunk. Itt időlegesen elszállt minden fáradtságom, gyorsan átvettem az akkreditációmat, üdvözöltem rég nem látott kedves kollégáimat és a helyszínnel való gyors ismerkedés után bele is vetettem magam a fotózásba, egy félidőt fotózva a norvég-román találkozóból, és a teljes mérkőzést a magyar-japánból.
Persze alig vártam, hogy vége legyen, gyorsan taxiba ültünk, hogy és én is megcsodálhassam a lakosztályunkat, ahol az elkövetkezendő napokat töltjük majd. A képek alapján már készültem és természetesen élesben sem kellett csalódnom: ismét egy csodaszép lakásban lakunk, „megfejelve” azzal, hogy ez egy hatalmas hotelben van, annak minden előnyével (recepció, ahol tudnak angolul – nagy kincs, úszómedence, takarítás és hasonlók) együtt.
Persze pihenésről nem lehetett szó, hiszen az átállás nehézségeivel továbbra is küzdő csapatunk welcome drinkkel, illetve drinkekkel várt, amelyeket egytől egyik a legnagyobb örömmel fogyasztottam el.
Helyi idő szerint olyan hajnali négy körül sikerült elaludni, hogy aztán másnap már rólam is szóljon útinaplónk többi bejegyzése. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése