2009. december 22., kedd

Végre haza!!!

A legutóbbi élménybeszámolós bejegyzésünkre már napokkal ezelőtt került sor, még Nancsingból. Ennek főképp az volt az oka, hogy a társaság nagy része több mint két hét után már teljesen besokallt a kínai élettől. Sokat beszélgettünk róla, hogy még egyik utunk során sem éreztük soha azt, hogy haza akarunk menni, nem akarunk többet tapasztalni a helyszínből, de ebben a távol-keleti országban sikerült eljutnunk erre a szintre. Nancsingban a csarnokon kívüli idő nagy részét így hát zömében alvással, és némi szuvenír-vásárolgatással töltöttük. Kivéve Márkot, aki az azt megelőző néhány napban volt a holtponton, de aztán szerencsére visszatért az életkedve. Ő azért egynéhány nevezetességet meglátogatott, kaptunk róluk fotókat, de a mi ingerküszöbünket már egyiknek sem sikerült annyira átlépni, hogy nekilóduljunk.

Emellett a pénteki, csarnokból hazavezető taxi-utunk is sokat nyomott a latba, hogy többet ne legyen kedvünk sehová távolabbra sem elmenni. Kezdődött úgy, hogy a szállásunk recepcióján sem beszélt senki angolul. A tulaj, aki kiadta nekünk az apartmanokat, elküldte e-mail-ben a címet, amit mi gondosan még otthon, Magyarországon kinyomtattunk, és hoztunk magunkkal. Emellett a szobából is hoztam egy névjegykártya méretű reklámot, amin úgyszintén feltüntették a címet. Az elődöntők után, este 11-kor elindultunk a csarnokból, Sandra hoteljének recepcióján hívattunk két taxit, amelyek sofőrjeinek megmutattuk a kis kártyát, valamint a kinyomtatott papírt is. Sokáig értetlenkedtek, aztán végül elindultak a járművek. Ildikóval mi az elsőben ültünk, de mindkét papír a másodikban utánunk jövő fiúknál maradt. A taxis az emlékeinkkel teljesen ellenkező irányba indult, majd cirka 15 percnyi út után közölte valahol, hogy ez az. Rögtön láttuk, hogy nem stimmel a dolog, de hát nem tudtunk mit tenni, kiszálltunk, és hívtuk a fiúkat, hogy baj van. Mondták, hogy kitalálnak valamit, mire körülbelül öt perc elteltével megláttam őket az út túloldalán bóklászni.

Gyorsan utolértük őket, majd a papírt minden úton-útfélen elénk bukkanónak az orra alá nyomtuk, mire egy portás felcsillanó szemekkel kezdett minket bevezetni egy lakóparkba, és a kiszemelt épület liftjébe akart tuszkolni. Nagyon megijedtünk, magyaráztuk neki ezerrel, hogy ez nem az a hely, hiszen a liftben mindössze tizenegy emelet-lehetőség volt, míg a mi szállásunk harminchárom szintes! Viszont már a végére is akartunk járni, mi ez az egész. A srác elvezetett minket egy ajtóig, ahonnan – hosszas kopogás után – álmos fejje kijött az egyik fazon a kettőből, akik reggel a vasútállomásról elszállítottak minket. Kiderült, hogy ő ott lakik, és valamiért mind a két papírunkon az ő címe szerepelt. Végül happy end, felírta nekünk, hová kell vitetni magunkat, és így éjjel háromnegyed egyre „haza” is vergődtünk.

A vb szombati, utolsó pihenőnapja így nekünk is lazulással telt, pláne, hogy aznap volt Paha születésnapja, amire összeszerveztünk egy újabb karaoke-bulit a külföldi kollégákkal-barátokkal, egyben búcsú-összejövetelként is. Totyi mélypontja ekkorra már odáig jutott, hogy ő nem is csatlakozott hozzánk, viszont velünk tartott Sandra, a norvég Björn és egy német szurkolósrác, Michael is. Paha tiszteletére néhányszor eltoltuk a „Happy birthday to you” című örök klasszikust, az este végére pedig már néhány helyi arccal is összecimbiztünk, akiket behívtunk a karaoke-szobánkba, és habár ők nem beszéltek angolul, nekünk meg a kínaival adódtak továbbra is nehézségeink, azért elé jól megértettük egymást.

Talán pont ettől is ment el a kedvünk mindentől, hogy nemhogy a sajátján kívül szinte senki sem tudott minimális szinten sem angolul, de még a leglogikusabb magyarázatunkat sem értették. Mikor például hazautazásunk reggelén hívattunk két taxit a sanghaji szállásra, és vártuk az érkezésüket (teszem hozzá, ebben a nemzetközi vendégsereggel bíró hotelban is se a reggeli műszakos recepciós, sem a londínerek nem beszéltek egy kicsit sem angolul…), szóltam a srácnak, aki a taxikat akarta keríteni. Odarángattam a helyi metrótérkép elé, mutattam, hogy kettő, mondtam, hogy taxi, és rámutattam a metróállomásra, ahová vitetni akartuk magunkat, mire a következő öt percet a helyzet kézzel-lábbal kimagyarázásával kellett tölteni, mert ebből arra következtetett, hogy nem kell a taxi, és inkább a negyven csomagunkkal metrózni akarunk, és hol kell átszállni, valamint melyik vonalakra…

Na de ennyire ne rohanjunk előre: a vb lezárult vasárnap este, reggel Nancsingban elbúcsúztunk Márktól, mi pedig vonattal felrobogtunk Sanghajba, hogy eltöltsük ott a búcsúnapunkat a keddi hazaindulás előtt. A nancsingihoz képest ott egy sokkal korrektebb szállás fogadott minket, bár nagy gondok az előbb említettel sem voltak. A vonatunk újabb sebességrekordot döntött, majd’ 250 km/h-val vágtatott a Szucsou – Sanghaj szakasz egy részén, hogy behozza a négy perc (!!!) lemaradást.

A szállást elfoglalva belevetettük magunkat utoljára a város forgatagába, két konkrét céllal: az egyik, hogy találjunk egy jó kis ebédelős helyet (jelentem, megtörtént, és csodák csodájára még egy angolul beszélő pincérlány is akadt ott), a másik pedig, hogy behörpintsünk egy búcsúitalt a világ legmagasabban fekvő bárjában. Ez a hely a Sörnyitó mellett található, 88 emeletes Jin Mao torony 87. szintjén, üveges falainak köszönhetően pedig körpanorámás kilátást biztosít a városra. Gondolhatjátok, hogy nem éppen resti-szintű árakkal operál, de egy sörre azért még futotta a büdzsénkből. Eljátszottunk a gondolattal, mekkorát néznének, ha az itallapon található legdrágább nedűt, egy 48.000,- jüanos üveg bort választanánk, de sikerült gyorsan lebeszélni magunkat róla – csak azért, mert akkor éppen a sört jobban kívántuk. Nagyon különleges hangulattal bírt az egész, és méltó megkoronázása volt eddigi leghosszabb utazásunknak.

Aki végigolvasta eddigi kalandozásunk történetét, már egyáltalán nem is lepődik meg azon, hogy a reptéren – az egész Európában, és persze Helsinkiben is uralkodó hóhelyzet miatt – csak az értesítés várt minket a becsekkolásnál, hogy a 10.20-ra tervezett indulás 13.30-ra tolódik, Paha frankfurti gépe pedig egy órával startol később. Arról eddig még nem is meséltem, hogy a több mint egy héttel utánunk érkező csomagjaink miatt a Sanghaj – Helsinki járatra kárpótlásul business-osztályra cserélték a jegyeinket. Mi komolyabb kárpótlásra számítottunk, de mivel a Vantaa-n a csomaghordók sztrájkja előre be nem jelentett esemény volt, így az a „vis maior” kategóriába tartozik, ezért a légitársaság nem köteles semmi kárpótlást sem felénk fizetni. Ezt a gesztust sem kapta meg természetesen szinte senki, csak mi olyan balhét rendeztünk, meg a nemzetközi sajtókapcsolatainkkal fenyegetőztünk, hogy jobbnak látták valamit felajánlani számunkra. Most éppen itt ülök a kényelmes székben, elnyújtózva, és az orosz légtérben suhanva írom ezeket a sorokat, jóllakva az összesen ötfogásos ebédtől (… és a közben felszolgált italoktól). A bejegyzés feltöltésére viszont, ha minden jól alakul, már otthonról kerül sor – hacsak nem úgy járunk, hogy nem vár meg minket Finnországban a budapesti csatlakozás, és a messzi Északon ragadunk karácsonyra!

(Az előbb írtakhoz képest öt órával később: ) A Skandináviában ragadás egy éjszaka erejéig sikerült már. Jelen állás szerint holnap reggel indul a gépünk Ferihegyre, addig a Finnair egy hotelban szállásolt el minket. Mást nem tehetünk, csak bizakodunk, hogy holnap tényleg felszállunk!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A handball.hu friss hírei