Én is otthon

Ahogy azt korábban már részletesen ecseteltem útinaplónk hasábjain, én külön érkeztem Kínába és mivel másik légitársasággal utaztam, bár egy napon, de külön időpontban és útvonalon jutottam haza, mint a többiek. Karácsony után, egy kisebb megfázás és az át(vissza)állás nehézségei közepette a hazaútról szóló írásommal zárnám kínai kalandjaink sorát.

Helyi idő szerint fél hétkor szólt az ébresztő a Green Tree Inn hotelben, hogy gyors pakolászás után a lehető leghamarabb el tudjunk indulni a Pudong Repülőtér felé, ahonnan a többiek gépe elméletileg a délelőtt folyamán indult. Az én járatom csak délután fél kettőre volt „időzítve”, de nem sok értelme lett volna azért a pár óráért még ott maradnom, majd egyedül átutaznom a városon.

Utolsó „kalandként” egy mágnesvonatozás volt még betervezve, ezért a Maglev állomásáig taxival közlekedtünk. Itthon tudtuk meg, hogy valószínű jól döntöttünk, mert baleset miatt állt a sanghaji metróközlekedés egy ideig és bár nem tudom a mi útvonalunkat érintette-e, biztos hatalmas volt a káosz „odalent”.

Bár a mágnesvasút „csak” háromszázzal ment, kb. tíz perc alatt kalandjaim kezdetén, a Pudong Repülőtéren találtuk magunkat, ismerősként „üdvözöltem” az érkezésemkor még oly idegennek és valótlannak tűnő épületet. Hamar kiderült, hogy nem volt hiábavaló, hogy mindannyian kijöttünk már délelőtt, hiszen a többiek indulását is áttették délutánra és egy gyors reggeli elfogyasztása után az is kiderült, hogy én is csak egy órás késéssel, fél háromkor kelek útra, mindezek az európai hóhelyzet miatt történtek. Mit mondjak, kellemes érzésekkel vártam a becsekkolást…

Az idő gyorsan repült, így már állhattam is be a Lufthansa sorába, hogy feladjam a csomagomat, amiről rögtön a feladás után ki is derült, hogy alaposabb, kézi átvizsgálásra szorul. A filmekben sokszor látott, duplafenekű bőrönd aljából „kiömlő” kábítószeres zacskók rémképével mentem be az átvizsgálásra szolgáló helyiségbe, ahol éppen egy német pár alsóneműit vizsgálták át, valamilyen apró tárgyat keresve. Szerencsére én hamar végeztem, az éber csomagvizsgálóknak mindössze az ajándékba vitt kb. tíz darab gránát alakú (!) rízspálinkás agyagedény szúrt szemet, valljuk be jogosan. Szerencsére nem kellett megválnom tőlük, gyorsan visszacsomagoltam őket és máris megkaptam a beszállókártyámat.

Innen már gyorsan pörögtek az események, sőt sajnos túl gyorsan is, ugyanis míg a többiek a jól megérdemelt business váróban fogyasztották a késés miatt „kiutalt” ebédjüket én mezítlábas „economy” utas lévén gyorsan „shoppingoltam” egyet, majd leültem egy konnektor mellé internetezni. Aztán mire felnéztem, a többiek már kb. a repülőgépben ülhettek, így végülis nem tudtunk elköszönni és jó utat kívánni egymásnak.

Nem sokkal a beszállás előtt újabb „trauma” ért: sehol nem találtam az egész útra elegendő, jobbnál jobb zenékkel gondosan feltöltött mp3 lejátszómhoz vásárolt elemeket. Sebaj, gondoltam gyorsan veszek egy új csomagot, de hamar lelomboztak: elemet a tranzit zónában nem lehet vásárolni… Nem hazudok, a víz levert egyből, elképzeltem, hogy vagy zene nélkül ülöm végig az utat, vagy hallgatom a gépen kínált tinglitangli „világslágereket”. Aztán eszembe jutott a megoldás: a fotósfelszerelésemben lévő normál méretű ceruzaelemből, egy hatos elemtartóból, valamint egy szintén nálam lévő számítógépes hálózati kábelből barkácsoltam egy átmeneti áramforrást. Mindezt a vécében, mert az egész szerkezet hasonlított egy amatőr bombára és nem szerettem volna emiatt „lekésni” a gépet…

Aztán a Boeing 747-400 típusú gépbe beszállva gyorsan elfoglaltam a korábban az interneten kiválasztott utolsó soros, középső szektorban lévő helyemet (amikor rájöttem, hogy le lehet előre foglalni a székeket nekem is, már nem volt jobb hely…), és felkészülve a majd’ 12 órás útra nyugodtan szemléltem, hogyan telik meg az óriásgép utasokkal. Egy ideig úgy tűnt, hogy szerencsém lesz: az előttem lévő ülésbe nem jött senki. Már örültem, hogy nem lesz, aki teljesen hátradőlve tölti előttem az út nagy részét, ám „utolsó utániként” megérkezett egy kétméteres figura, így az örömöm hamar elszállt.

A kapitány gyorsan elnézést kért a késésért és azzal próbált nyugtatni mindenkit, hogy az eredeti tervekhez képest fél órával rövidebb lesz az utunk, így tulajdonképpen csak fél órát késünk. Végül időben fel is szállt, hogy egy fél nap múlva már Európában legyünk. A csodálatos „zenegépemnek” köszönhetően az első négy óra gyorsan el is repült, olvasgattam, illetve megebédeltem / megvacsoráztam (nézőpont kérdése :), aztán a Szucsouban vásárolt nagykapacitású akkumulátornak köszönhetően megnéztem a 2012 című filmet. Nem mondom, hogy nem tetszett, de lehet, hogy nem egy repülőút közepén kellett volna sort keríteni rá, utána egy kis ideig nem voltam a legjobb hangulatban. :-)

Szinte felháborító módon az ülések hátuljában nem is volt monitor, így a Lufthansa által vetített filmet maximum a bélyegnyi folyosó-monitorokon tudtam volna megnézni. Érdekes azonban, hogy a gép kínai utasainak egy részét annyira érdekelte az ott játszott film, hogy képesek voltak a gép hátuljába – pont mellém – költözni, hogy onnan állva nézzék végig azt.
A saját „mozi” végeztével örömmel tapasztaltam, hogy újabb ételosztás következik, ezúttal „uzsonnának” lehetett választani szendvicset vagy kínai tésztás valamit. Én nosztalgiából csakazért is az utóbbit kértem, természetesen pálcikákkal fogyasztva…

Kb. az út felénél járhattunk ekkor, még nagyon távolinak tűnt a leszállás, így próbáltam aludni valamennyit, de inkább csak forgolódtam, illetve folytattam a zenehallgatást. Borzasztó lassan repült az idő és tényleg alig vártam már a vacsorát. Nem mintha egy cseppet is éhes lettem volna, de tudtam, hogy az legalább elfoglal. Aztán másfél órával a földet érés előtt végre nyílt a függöny és terítettek, már nem is emlékszem mit, csak azt tudom, hogy ezt is pálcikákkal toltam az arcomba. Mire összeszedték a cuccokat, már süllyedni is kezdtünk és nagyjából a jósolt időben le is szálltunk Frankfurtban.

Szinte rettegve szálltam ki a gépből, ugyanis a leszállás alatt a gépen kiírták, hogy melyik európai városba melyik terminálról indul tovább a csatlakozás, ám Budapest valamiért nem szerepelt a listában. Így az első utam rögtön egy információs monitorhoz vezetett, ahogy hatalmas örömmel olvastam le, hogy a megadott időben indul a budapesti gép. Szinte átröppentem a frankfurti reptér útvesztőin, miközben telefonon értesítettem az otthoniakat a jó hírről és megdöbbenve láttam a folyosókon felállított tábori ágyakat, melyeken úgy aludtak az ottrekedt utasok, mint a hajléktalanok. Át is futott az agyamon, hogy még mindig nem biztos, hogy én nem itt fogok kikötni...
Szerencsére a beszállókapunál még mindig ki volt írva az indulás, és mivel volt még annyi időm, megittam életem legfinomabb és legdrágább forró csokiját, majd szálltam is be az előzőhöz képest kicsi repülőbe, hogy Budapest felé vegyem az irányt. A buszról, ami a repülőhöz vitt ki, felhívtam még Totyát, aki közölte a „jó hírt”, hogy épp Helsinkiben söröznek. Persze a sör miatt egy nagyon kicsit irigyeltem őket, de inkább bosszankodtam, hogy szegények még egy éjszakát „maradnak”.

Emlékszem még rá, hogy milyen lelkesen vártam anno életem első repülőútját Írországba és mekkora öröm volt beszállni a gépbe, kinézni az ablakon és izgatottan várni a repülést. Ennek most a legkisebb szikráját sem érezve foglaltam helyet és gyakorlatilag ahogy leültem, el is aludtam és csak a felszállás, majd utána egy újbóli szundikálás után a pótvacsoraként hozzánk vágott szendvics ébresztett fel. Itt nem kellett várni semmire: mire észbe kaptam, már láttam is Budapest fényeit, sőt! Szinten azonnal észrevettem a levegőből a kivilágított Megyeri Hidat és mintegy kárpótlásul a hosszú útért, a hazatéréseim során először a gép nem kerülte meg a fővárost, hanem nyílegyenesen átvágott fölötte és úgy szállt le Ferihegyen. Csodálatos látvány volt.

Leszállás után még a csomagom megtalálása volt a kritikus pont, de a többiekkel ellentétben szerencsére egy kisebb várakozás után egymásra találtunk, és kb. pont egy nappal a sanghaji ébresztő után otthon is voltam.

Ahogy a bevezetőben már említettem, ezzel én is zárom kínai beszámolóink sorát, visszatérek saját kis blogomhoz, de én is remélem, hogy lesz még alkalmam ide irogatni.

Végre én is a fedélzeten

Ahogy az egy korábbi bejegyzésből kiderült, végre én is megérkeztem Kínába, követve a stáb többi tagját a világbajnokság helyszínére, Szucsouba. És itt tartózkodásom harmadik napján végre sikerült egy kis időt szakítanom arra, hogy pár szót írjak is erről az egészről.

Bár ahogy azt már útinaplónk hasábjain olvashattátok, a Kínára készülődés jóval korábban elkezdődött, számomra szeptember elején vált véglegessé, hogy a munkahellyel és a családdal összeegyeztetve el tudok jönni, még ha pár nappal rövidebb időre is, mint a többiek. Két lehetőségem volt: vagy itt leszek a vb elejétől és lemaradok a végéről, vagy inkább kihagyom az első négy meccsnapot, cserébe látom a végkifejletet.

Az utóbbi mellett döntöttem, amit villámgyorsan a repülőjegyem megvásárlásával véglegesítettem is, melyben egy kedves volt kolléganőm segített, gyakorlatilag e-mailen keresztül vásároltam meg a Lufthansa Budapest-München-Sanghaj viszonylatán közlekedő járatára a jegyeimet.

És ahogy az ilyenkor lenni szokott, az egyéb teendőim miatt jó időre el is feledkeztem róla, hogy december végén hova is megyek, csak ahogy közeledett az indulás napja, úgy sűrűsödtek a teendőim az úttal kapcsolatban: volt pár technikai dolog a handball.hu-n, amit egy ilyen világverseny előtt mindig meg kell csinálni, el kellett intézni a vízumot és persze mindezt a szokásos hétköznapi dolgok mellett.

Ennek megfelelően azon vettem észre magam, hogy ismét ott állok Ferihegyen és várok a beszállásra, életem második és egyben leghosszabb interkontinentális repülőútja előtt és búcsúzkodom a feleségemtől.

Az út két részből állt, a Budapest-München távot egy nagyon kicsi, légcsavaros repülőgéppel tettük meg, ami férőhelyek tekintetében nagyjából egy csuklósbusznak felelhetett meg. Még sosem utaztam légcsavarossal, furcsa is volt az elején, mintha egy világháborús film légicsatás jelenetének hangjait hallanám. A minimális vacsora elfogyasztása és egy fél Armin van Buuren mix meghallgatása után már le is szálltunk a bajor főváros repülőterén, ahol a szokásos leszállás utáni „gurigázás” és várakozás után annyi időm volt csak, hogy átsiessek a megfelelő terminálhoz és már szállhattam is be az Airbus A340-be a többi – javarészt kínai – utastársammal egyetemben, felkészülve a nagyjából tizenegy órás útra.

Bár még Ferihegyen ki lehetett választani, hogy hova szeretnék ülni a járaton, túl nagy csodát nem vártam az Airbus-tól és sajnos igazam is lett: akárhogy helyezkedtem, a lábamat nem igazán tudtam kinyújtani. Szerencsére mellettem egy „harminckilós” kínai hölgy ült, így legalább oldalirányú problémáim nem voltak, de ez a „lábazás” elég kellemetlen volt. (Tudom, legközelebb utazzak business osztályon… :-P )

Nagyon tartottam a tizenegy órás úttól (az eddigi öt illetve hétórás maximumomból kiindulva), főleg úgy, hogy pechemre a Lufthansa járatain (még) nem elérhető 220 Voltos csatlakozás, így a laptopomat sem tudtam használni, mondjuk 4-5 film megnézésére… Utólag viszont annyira nem volt vészes, a vacsora elfogyasztása után sikerült úgy 3-4 órát aludnom, a maradék időt pedig zenehallgatással, illetve az ülésbe épített monitor nyomkodásával próbáltam eltölteni.

Érdekesség volt, hogy a fedélzeten nem akkor volt reggel(i), amikor kivilágosodott és ébredezni kezdett mindenki, hiszen a személyzet egy ideig gondosan becsukva tartotta illetve tartatta az ablakok előtti rolókat és csak amikor jónak gondolták, akkor volt „villanyoltás”.

Aztán szinte percre pontosan az előre megadott időben le is szálltunk a Pudong repülőtéren, ám a gépből való kiszállásra még jó szokás szerint vagy fél órát várni kellett.

A várakozással teli megpróbáltatások ugyanakkor még csak most kezdődtek, hiszen át kellett esni egy gyors víruskeresésen (hőkamera + valami speciális fehér detektoros kapu, mindezt újinfluenzás betegek után kutatva), majd nagyjából fél órás sorbanállás után a mogorva bevándorlási hivatalnokkal volt találkozóm.

Mindezek után szinte felüdülés volt a vámvizsgálat, amit nevezhetünk önkéntesnek is, hiszen szerintem nem történt volna semmi, ha a zöld folyosót választom, de a nálam lévő fényképezőgép, objektívek, laptop és egyéb kütyük miatt jobbnak láttam mindezt megmutatni egy szintén nagyon mogorva és szintén maszkot viselő hivatalnok hölgynek.

A leszállás után majd’ két órával ki is léphettem egy „új világba”, a repülőtér érkezési csarnokába. Nem volt szimpatikus, hogy nem találtam egy darab padot, ne adj’ Isten fotelt, ahol leülhettem volna 2-3 percre, ugyanakkor volt hatalmas tömeg, haszontalan boltok (pénzváltó persze elsőre nem) és agresszív taxiügynökök.

Az egyikük el is kapott, először azt hittem repülőtéri alkalmazott, aki segít eligazodni az „új halaknak”, ám gyorsan kiderült, hogy 1000 RMB-ért (nagyjából 28000 Ft) el is visz, illetve vitet Szucsouba. Nem így terveztem, az ár meg főleg elrettentett, ezért rövid úton elhajtottam. Némi meglepetésemre nemsokára ismét megjelent, immár 500 RMB-t ajánlva. Nem vagyok alkudozós típus, de gondoltam játsszunk egyet: 200-at vágtam rá neki, így 300-ban végül meg is egyeztünk. Az itteni taxiárakat figyelembe véve még ez is sok volt a nagyjából 120 km-es, kb. kétórás útra, de mivel késésben voltam, esett is az eső, végül annyira nem bántam ezt a kis pluszkiadást.

Persze csak utólag mondom ezt, hiszen elég kilátástalannak tűnt a helyzet Sanghaj külvárosaiban, a hatalmas dugókban ücsörögve, az összesen mintegy 15 órás repülőút után. Azt hittem sosem érünk oda, már láttam magam előtt a kollégákat, ahogy az utolsó mérkőzés lefújása után még mindig azon tanakodnak, hogy vajon hol veszhettem el. Ezen a ponton nem sok hiányzott, hogy elaludjak a kényelmes VW hátsó ülésén. Ez csak azért nem sikerült, mert láttam a valóságban is, hogy miért nem vezethet Kínában akárki autót: a közlekedés egy nagy hömpölygő folyamnak tekinthető, melyben az autók a vízmolekulák, akik előszeretettel (szinte mindig) dudálnak és villognak, miközben egymást kerülgetik, sávokra és egyéb jelzésekre fittyet hányva. Ugyanakkor ha figyelmesebb az ember, gyorsan észreveszi, hogy ez a viselkedés nem hasonlítható össze mondjuk egy magyarországi agresszív és idióta autós viselkedésével, úgy tűnik hogy ez itt a közlekedési „kultúra” része, a sofőrök mindezt teljes nyugalomban, szinte semmilyen dühöt és egyéb negatív érzelmet nem érezve teszik és a látszólagos anarchia ellenére nem sok törött autót látni.

Miután magunk mögött hagytuk a dugót (ezek után az M0-s autóúton keletkező kisebb torlódásokon csak mosolyogni fogok), kb. háromnegyed óra alatt a sportcsarnok bejáratánál is voltunk. Itt időlegesen elszállt minden fáradtságom, gyorsan átvettem az akkreditációmat, üdvözöltem rég nem látott kedves kollégáimat és a helyszínnel való gyors ismerkedés után bele is vetettem magam a fotózásba, egy félidőt fotózva a norvég-román találkozóból, és a teljes mérkőzést a magyar-japánból.

Persze alig vártam, hogy vége legyen, gyorsan taxiba ültünk, hogy és én is megcsodálhassam a lakosztályunkat, ahol az elkövetkezendő napokat töltjük majd. A képek alapján már készültem és természetesen élesben sem kellett csalódnom: ismét egy csodaszép lakásban lakunk, „megfejelve” azzal, hogy ez egy hatalmas hotelben van, annak minden előnyével (recepció, ahol tudnak angolul – nagy kincs, úszómedence, takarítás és hasonlók) együtt.

Persze pihenésről nem lehetett szó, hiszen az átállás nehézségeivel továbbra is küzdő csapatunk welcome drinkkel, illetve drinkekkel várt, amelyeket egytől egyik a legnagyobb örömmel fogyasztottam el.

Helyi idő szerint olyan hajnali négy körül sikerült elaludni, hogy aztán másnap már rólam is szóljon útinaplónk többi bejegyzése. :-)

Nihao, Magyarország!

Örömmel jelentjük, az otthonról való indulást követő harmincadik órában a handball.hu bevette Szucsout! 1479 km Helsinkiig, onnan újabb kerek 7400 km Sanghajig, és végül még egy óra vonatozás a magyarok vb-csoporthelyszínére. Ennek már röpke tizenhárom órája, és túl vagyunk az első alváson is.

Az elutazást megelőző nehézségeink az itteni új szállás megtalálásával nem zárultak le: a start előtti este kaptunk egy sms-t a légitársaságtól, hogy sztrájk miatt egyes járatok késhetnek, vagy akár törölhetik is azokat. Gyorsan irány a honlap a bővebb információkért, de valahogy attól sem lettünk nyugodtak, hogy a szerdai és csütörtöki Sanghaj-Helsinki járat mellett a szerdai Helsinki-Sanghaj sem indult. Ehhez képest mi viszonylag olcsón megúsztuk. Ferihegyről körülbelül fél óra késéssel szállt fel ugyan a gépünk, de így is maradt még a sanghaji járat indulásáig másfél óránk a Vantaa-n.

Finnországba menet az egyik stewardess hölgytől kiderítettük, hogy a csomaghordók sztrájkolnak a reptéren, hétfő óta minden kaotikus, ezrével állnak az elszállításra váró pakkok. A szállítók munkáját a napokban jelentették be, hogy kiszervezik egy alvállalkozónak, aki az addigiakkal megegyező feltételekkel alkalmazza őket tovább, de ők mégis bizonytalanok, és féltik az állásukat, ezért a sztrájk. Szép dolog a szolidaritás, de most valahogy nem tudtuk, nem tudjuk átérezni a problémájukat.

A Sanghajba tartó gép végül háromnegyed óra késéssel indult, azt mondták, azért, mert be kellett várni a csomagjainkat. Juj, nem baj, az a lényeg, hogy meglegyenek, örömködtünk, és indultunk neki a hosszú útnak. Kínába érkezve minden reményünk szertefoszlott: kiderült, hogy mi az előző napról törölt járat más társaságokkal ide utaztatott utasainak a csomagjait hoztuk magunkkal, a teljes gépnyi velünk utazó turistával együtt pedig a mi bőröndjeink is a finn fővárosban maradtak. A sok kétségbeesett emberrel együtt megrohamoztuk a reklamációs pultot, leadtuk a paramétereket, és megkaptuk az azonosítószámot, amivel naponta érdeklődhetünk, merre jár a cuccunk. Mi pedig abban a ruhában, amiben utaztunk, mindössze a kézipoggyászunkban velünk hozott műszaki felszerelésünk, némi cukorka és a magyar zászló társaságában vágtunk neki Kínának, valamint az előttünk álló feladatoknak. A lényeg, hogy a handball.hu-nak működnie kell!

A Pudong reptérről a Maglev mágnesvasúttal utaztunk be a városba. Ugyan nem ez volt a legegyszerűbb útvonal, hiszen közvetlen buszjárattal is eljuthattunk volna a pályaudvarra, de ez egy olyan élmény, amit nem lehet kihagyni, és hónapok óta ezt vártuk. A jegy – aznapi repcsijegy bemutatásával – 40 jüanba került fejenként (1 jüan = kb. 26-28 Ft), az érzés viszont cserébe leírhatatlan, mikor a 30 km-es utat úgy tehettük meg 8 perc alatt, hogy a lebegő szerelvény csúcssebessége 431 km/h volt (lsd. a képen)!

A Longjang Road megállótól taxival mentünk tovább a pályaudvarra. Abszolút gördülékeny rendszert alakítottak ki az itteniek: kis várakozóállások vannak az állomásoknál, egy angolul beszélő segítővel. Neki kell elmondani, hová is akarsz menni, ő lefordítja a csak kínaiul értő sofőrnek, aki már repít is a célhoz. A városon keresztülhajtva csak kapkodtuk a fejünket a nagyjából 15-16 fokos napsütéses időben, annyira más volt minden, mint amit eddig valaha is láttunk.

A legfurcsább az volt, mikor a város jelképeiként is szolgáló tv-torony, a ”Sörnyitó” és a Jin Mao-torony feltűntek a látótérben, hiába próbáltuk lefotózni, a nagy szmogtól mindössze körülbelül ennyit sikerült belőlük elcsípni, amit ezen a képen láttok.

A vasútállomáson hatalmas tömeg, és olyan szervezettség fogadott, mintha egy reptéren lennénk – egy igencsak koszos és lepattant állapotú reptéren… Szerencsére ott várt már minket Márk barátunk, aki pár nappal korábban érkezett, hogy legyen lehetősége Pekingben is kicsit körülnézni, ahonnan egy egész éjszakás vonatozással érkezett meg a találkozási pontra. A háromfős társaságunk így négyre bővült, és indult is tovább a vb-csoporthelyszínre, Szucsouba.

A vonatúton mindenki kedvesen mosolygott ránk, aztán nagy meglepetésünkre a személyzet egyetlen angolul beszélő tagja - kissé zavarban - odajött hozzánk, hogy kérhetne-e egy kis segítséget. Mindenféle jegyzetpapírokat halászott elő a zsebéből, amiken olyan általános mondatok voltak, melyekkel a külföldi utasokat segítheti.

Az angol mellett fonetikusan is jegyzetelgetve volt a cetlikre, nekünk pedig abban kellett segíteni neki, miként is kell(ene) helyesen kimondani a szavakat. Szerény tudásunkkal természetesen szívesen segítettünk neki. Persze ehhez nagy könnyebbséget jelentett a Márk által előre a vonatútra beszerzett rizspálinka elfogyasztása is - a pálesz benyelése után akár még szuahéliből is simán nyelvleckét rögtönöztünk volna a srácnak!

Némi kardoskodás és félreértés-oszlatás után a szállásunk ajtaja is becsukódott rövid időre, Skype a családdal, és azonnal uzsgyi a csarnokba, ahol átvettük az akkreditációt, és belenéztünk a magyar csapat edzésébe. A legfontosabb problémát – úgy tűnik – sikerült kijavítani, ugyanis a kínai szervezők egyedül a sajtóközpontban akartak nekünk Internetet biztosítani, ami elég nevetséges dolog, és gyakorlatilag tönkretette volna a következő hetekben ránk váró munkát. Végül kiegyeztünk abban, hogy ha viszünk magunkkal netkábelt, akkor a vezetékesre a sajtószektorból is felcsatlakozhatunk. Széles, önelégült vigyorral jelentettük ki, hogy „no problem”, magunkban meg csak röhögtünk, hogy milyen jó, hogy az eddigi évek tapasztalataiból kiindulva ezzel is készültünk, na meg persze, hogy ezeket a kábeleket is a kézipoggyászba csomagoltuk!

A csarnokban tett rövid kirándulás után egy gyors vacsi erejéig belekóstoltunk a helyi ízekbe, utána egy szupermarketben vadásztunk pár darab alsóneműre, zoknira, hogy legyen mit felvenni, amíg a csomagjainkat meg nem kapjuk, aztán egy taxi szinte szó szerint a hotelba repített minket – a városon belül 90 km/h-val cikázó elmebeteg sofőr nem igazán adott nekünk lehetőséget a város esti fényeinek megcsodálására.

Nem kis fejtörést okozott ennek a következő bejegyzésnek a közzététele. Azt előre tudtuk, hogy vannak bizonyos weboldalak, amiket a kínai kormány tiltólistára tett, de azt nem gondoltuk volna, hogy ezen mi is szereplünk! Egy kis technikai ügyeskedéssel végre mostanra vált itt is elérhetővé és szerkeszthetővé az útinaplónk, és igyekszünk is minél sűrűbben kihasználni ezt!

A csapatnak sok sikert az első csoportmérkőzésen, Tunézia ellen!