2009. december 22., kedd

Végre haza!!!

A legutóbbi élménybeszámolós bejegyzésünkre már napokkal ezelőtt került sor, még Nancsingból. Ennek főképp az volt az oka, hogy a társaság nagy része több mint két hét után már teljesen besokallt a kínai élettől. Sokat beszélgettünk róla, hogy még egyik utunk során sem éreztük soha azt, hogy haza akarunk menni, nem akarunk többet tapasztalni a helyszínből, de ebben a távol-keleti országban sikerült eljutnunk erre a szintre. Nancsingban a csarnokon kívüli idő nagy részét így hát zömében alvással, és némi szuvenír-vásárolgatással töltöttük. Kivéve Márkot, aki az azt megelőző néhány napban volt a holtponton, de aztán szerencsére visszatért az életkedve. Ő azért egynéhány nevezetességet meglátogatott, kaptunk róluk fotókat, de a mi ingerküszöbünket már egyiknek sem sikerült annyira átlépni, hogy nekilóduljunk.

Emellett a pénteki, csarnokból hazavezető taxi-utunk is sokat nyomott a latba, hogy többet ne legyen kedvünk sehová távolabbra sem elmenni. Kezdődött úgy, hogy a szállásunk recepcióján sem beszélt senki angolul. A tulaj, aki kiadta nekünk az apartmanokat, elküldte e-mail-ben a címet, amit mi gondosan még otthon, Magyarországon kinyomtattunk, és hoztunk magunkkal. Emellett a szobából is hoztam egy névjegykártya méretű reklámot, amin úgyszintén feltüntették a címet. Az elődöntők után, este 11-kor elindultunk a csarnokból, Sandra hoteljének recepcióján hívattunk két taxit, amelyek sofőrjeinek megmutattuk a kis kártyát, valamint a kinyomtatott papírt is. Sokáig értetlenkedtek, aztán végül elindultak a járművek. Ildikóval mi az elsőben ültünk, de mindkét papír a másodikban utánunk jövő fiúknál maradt. A taxis az emlékeinkkel teljesen ellenkező irányba indult, majd cirka 15 percnyi út után közölte valahol, hogy ez az. Rögtön láttuk, hogy nem stimmel a dolog, de hát nem tudtunk mit tenni, kiszálltunk, és hívtuk a fiúkat, hogy baj van. Mondták, hogy kitalálnak valamit, mire körülbelül öt perc elteltével megláttam őket az út túloldalán bóklászni.

Gyorsan utolértük őket, majd a papírt minden úton-útfélen elénk bukkanónak az orra alá nyomtuk, mire egy portás felcsillanó szemekkel kezdett minket bevezetni egy lakóparkba, és a kiszemelt épület liftjébe akart tuszkolni. Nagyon megijedtünk, magyaráztuk neki ezerrel, hogy ez nem az a hely, hiszen a liftben mindössze tizenegy emelet-lehetőség volt, míg a mi szállásunk harminchárom szintes! Viszont már a végére is akartunk járni, mi ez az egész. A srác elvezetett minket egy ajtóig, ahonnan – hosszas kopogás után – álmos fejje kijött az egyik fazon a kettőből, akik reggel a vasútállomásról elszállítottak minket. Kiderült, hogy ő ott lakik, és valamiért mind a két papírunkon az ő címe szerepelt. Végül happy end, felírta nekünk, hová kell vitetni magunkat, és így éjjel háromnegyed egyre „haza” is vergődtünk.

A vb szombati, utolsó pihenőnapja így nekünk is lazulással telt, pláne, hogy aznap volt Paha születésnapja, amire összeszerveztünk egy újabb karaoke-bulit a külföldi kollégákkal-barátokkal, egyben búcsú-összejövetelként is. Totyi mélypontja ekkorra már odáig jutott, hogy ő nem is csatlakozott hozzánk, viszont velünk tartott Sandra, a norvég Björn és egy német szurkolósrác, Michael is. Paha tiszteletére néhányszor eltoltuk a „Happy birthday to you” című örök klasszikust, az este végére pedig már néhány helyi arccal is összecimbiztünk, akiket behívtunk a karaoke-szobánkba, és habár ők nem beszéltek angolul, nekünk meg a kínaival adódtak továbbra is nehézségeink, azért elé jól megértettük egymást.

Talán pont ettől is ment el a kedvünk mindentől, hogy nemhogy a sajátján kívül szinte senki sem tudott minimális szinten sem angolul, de még a leglogikusabb magyarázatunkat sem értették. Mikor például hazautazásunk reggelén hívattunk két taxit a sanghaji szállásra, és vártuk az érkezésüket (teszem hozzá, ebben a nemzetközi vendégsereggel bíró hotelban is se a reggeli műszakos recepciós, sem a londínerek nem beszéltek egy kicsit sem angolul…), szóltam a srácnak, aki a taxikat akarta keríteni. Odarángattam a helyi metrótérkép elé, mutattam, hogy kettő, mondtam, hogy taxi, és rámutattam a metróállomásra, ahová vitetni akartuk magunkat, mire a következő öt percet a helyzet kézzel-lábbal kimagyarázásával kellett tölteni, mert ebből arra következtetett, hogy nem kell a taxi, és inkább a negyven csomagunkkal metrózni akarunk, és hol kell átszállni, valamint melyik vonalakra…

Na de ennyire ne rohanjunk előre: a vb lezárult vasárnap este, reggel Nancsingban elbúcsúztunk Márktól, mi pedig vonattal felrobogtunk Sanghajba, hogy eltöltsük ott a búcsúnapunkat a keddi hazaindulás előtt. A nancsingihoz képest ott egy sokkal korrektebb szállás fogadott minket, bár nagy gondok az előbb említettel sem voltak. A vonatunk újabb sebességrekordot döntött, majd’ 250 km/h-val vágtatott a Szucsou – Sanghaj szakasz egy részén, hogy behozza a négy perc (!!!) lemaradást.

A szállást elfoglalva belevetettük magunkat utoljára a város forgatagába, két konkrét céllal: az egyik, hogy találjunk egy jó kis ebédelős helyet (jelentem, megtörtént, és csodák csodájára még egy angolul beszélő pincérlány is akadt ott), a másik pedig, hogy behörpintsünk egy búcsúitalt a világ legmagasabban fekvő bárjában. Ez a hely a Sörnyitó mellett található, 88 emeletes Jin Mao torony 87. szintjén, üveges falainak köszönhetően pedig körpanorámás kilátást biztosít a városra. Gondolhatjátok, hogy nem éppen resti-szintű árakkal operál, de egy sörre azért még futotta a büdzsénkből. Eljátszottunk a gondolattal, mekkorát néznének, ha az itallapon található legdrágább nedűt, egy 48.000,- jüanos üveg bort választanánk, de sikerült gyorsan lebeszélni magunkat róla – csak azért, mert akkor éppen a sört jobban kívántuk. Nagyon különleges hangulattal bírt az egész, és méltó megkoronázása volt eddigi leghosszabb utazásunknak.

Aki végigolvasta eddigi kalandozásunk történetét, már egyáltalán nem is lepődik meg azon, hogy a reptéren – az egész Európában, és persze Helsinkiben is uralkodó hóhelyzet miatt – csak az értesítés várt minket a becsekkolásnál, hogy a 10.20-ra tervezett indulás 13.30-ra tolódik, Paha frankfurti gépe pedig egy órával startol később. Arról eddig még nem is meséltem, hogy a több mint egy héttel utánunk érkező csomagjaink miatt a Sanghaj – Helsinki járatra kárpótlásul business-osztályra cserélték a jegyeinket. Mi komolyabb kárpótlásra számítottunk, de mivel a Vantaa-n a csomaghordók sztrájkja előre be nem jelentett esemény volt, így az a „vis maior” kategóriába tartozik, ezért a légitársaság nem köteles semmi kárpótlást sem felénk fizetni. Ezt a gesztust sem kapta meg természetesen szinte senki, csak mi olyan balhét rendeztünk, meg a nemzetközi sajtókapcsolatainkkal fenyegetőztünk, hogy jobbnak látták valamit felajánlani számunkra. Most éppen itt ülök a kényelmes székben, elnyújtózva, és az orosz légtérben suhanva írom ezeket a sorokat, jóllakva az összesen ötfogásos ebédtől (… és a közben felszolgált italoktól). A bejegyzés feltöltésére viszont, ha minden jól alakul, már otthonról kerül sor – hacsak nem úgy járunk, hogy nem vár meg minket Finnországban a budapesti csatlakozás, és a messzi Északon ragadunk karácsonyra!

(Az előbb írtakhoz képest öt órával később: ) A Skandináviában ragadás egy éjszaka erejéig sikerült már. Jelen állás szerint holnap reggel indul a gépünk Ferihegyre, addig a Finnair egy hotelban szállásolt el minket. Mást nem tehetünk, csak bizakodunk, hogy holnap tényleg felszállunk!

1 megjegyzés:

  1. The common age is comparatively older (+35) and the 카지노 사이트 number of users under age 25 is low. Social Casino video games have the most stable demographic data, with near equal splits of male and female users as well as|in addition to} a younger person base. Poker / Cards have the next male person base and a relatively younger common age of gamers.

    VálaszTörlés

A handball.hu friss hírei