Én is otthon

Ahogy azt korábban már részletesen ecseteltem útinaplónk hasábjain, én külön érkeztem Kínába és mivel másik légitársasággal utaztam, bár egy napon, de külön időpontban és útvonalon jutottam haza, mint a többiek. Karácsony után, egy kisebb megfázás és az át(vissza)állás nehézségei közepette a hazaútról szóló írásommal zárnám kínai kalandjaink sorát.

Helyi idő szerint fél hétkor szólt az ébresztő a Green Tree Inn hotelben, hogy gyors pakolászás után a lehető leghamarabb el tudjunk indulni a Pudong Repülőtér felé, ahonnan a többiek gépe elméletileg a délelőtt folyamán indult. Az én járatom csak délután fél kettőre volt „időzítve”, de nem sok értelme lett volna azért a pár óráért még ott maradnom, majd egyedül átutaznom a városon.

Utolsó „kalandként” egy mágnesvonatozás volt még betervezve, ezért a Maglev állomásáig taxival közlekedtünk. Itthon tudtuk meg, hogy valószínű jól döntöttünk, mert baleset miatt állt a sanghaji metróközlekedés egy ideig és bár nem tudom a mi útvonalunkat érintette-e, biztos hatalmas volt a káosz „odalent”.

Bár a mágnesvasút „csak” háromszázzal ment, kb. tíz perc alatt kalandjaim kezdetén, a Pudong Repülőtéren találtuk magunkat, ismerősként „üdvözöltem” az érkezésemkor még oly idegennek és valótlannak tűnő épületet. Hamar kiderült, hogy nem volt hiábavaló, hogy mindannyian kijöttünk már délelőtt, hiszen a többiek indulását is áttették délutánra és egy gyors reggeli elfogyasztása után az is kiderült, hogy én is csak egy órás késéssel, fél háromkor kelek útra, mindezek az európai hóhelyzet miatt történtek. Mit mondjak, kellemes érzésekkel vártam a becsekkolást…

Az idő gyorsan repült, így már állhattam is be a Lufthansa sorába, hogy feladjam a csomagomat, amiről rögtön a feladás után ki is derült, hogy alaposabb, kézi átvizsgálásra szorul. A filmekben sokszor látott, duplafenekű bőrönd aljából „kiömlő” kábítószeres zacskók rémképével mentem be az átvizsgálásra szolgáló helyiségbe, ahol éppen egy német pár alsóneműit vizsgálták át, valamilyen apró tárgyat keresve. Szerencsére én hamar végeztem, az éber csomagvizsgálóknak mindössze az ajándékba vitt kb. tíz darab gránát alakú (!) rízspálinkás agyagedény szúrt szemet, valljuk be jogosan. Szerencsére nem kellett megválnom tőlük, gyorsan visszacsomagoltam őket és máris megkaptam a beszállókártyámat.

Innen már gyorsan pörögtek az események, sőt sajnos túl gyorsan is, ugyanis míg a többiek a jól megérdemelt business váróban fogyasztották a késés miatt „kiutalt” ebédjüket én mezítlábas „economy” utas lévén gyorsan „shoppingoltam” egyet, majd leültem egy konnektor mellé internetezni. Aztán mire felnéztem, a többiek már kb. a repülőgépben ülhettek, így végülis nem tudtunk elköszönni és jó utat kívánni egymásnak.

Nem sokkal a beszállás előtt újabb „trauma” ért: sehol nem találtam az egész útra elegendő, jobbnál jobb zenékkel gondosan feltöltött mp3 lejátszómhoz vásárolt elemeket. Sebaj, gondoltam gyorsan veszek egy új csomagot, de hamar lelomboztak: elemet a tranzit zónában nem lehet vásárolni… Nem hazudok, a víz levert egyből, elképzeltem, hogy vagy zene nélkül ülöm végig az utat, vagy hallgatom a gépen kínált tinglitangli „világslágereket”. Aztán eszembe jutott a megoldás: a fotósfelszerelésemben lévő normál méretű ceruzaelemből, egy hatos elemtartóból, valamint egy szintén nálam lévő számítógépes hálózati kábelből barkácsoltam egy átmeneti áramforrást. Mindezt a vécében, mert az egész szerkezet hasonlított egy amatőr bombára és nem szerettem volna emiatt „lekésni” a gépet…

Aztán a Boeing 747-400 típusú gépbe beszállva gyorsan elfoglaltam a korábban az interneten kiválasztott utolsó soros, középső szektorban lévő helyemet (amikor rájöttem, hogy le lehet előre foglalni a székeket nekem is, már nem volt jobb hely…), és felkészülve a majd’ 12 órás útra nyugodtan szemléltem, hogyan telik meg az óriásgép utasokkal. Egy ideig úgy tűnt, hogy szerencsém lesz: az előttem lévő ülésbe nem jött senki. Már örültem, hogy nem lesz, aki teljesen hátradőlve tölti előttem az út nagy részét, ám „utolsó utániként” megérkezett egy kétméteres figura, így az örömöm hamar elszállt.

A kapitány gyorsan elnézést kért a késésért és azzal próbált nyugtatni mindenkit, hogy az eredeti tervekhez képest fél órával rövidebb lesz az utunk, így tulajdonképpen csak fél órát késünk. Végül időben fel is szállt, hogy egy fél nap múlva már Európában legyünk. A csodálatos „zenegépemnek” köszönhetően az első négy óra gyorsan el is repült, olvasgattam, illetve megebédeltem / megvacsoráztam (nézőpont kérdése :), aztán a Szucsouban vásárolt nagykapacitású akkumulátornak köszönhetően megnéztem a 2012 című filmet. Nem mondom, hogy nem tetszett, de lehet, hogy nem egy repülőút közepén kellett volna sort keríteni rá, utána egy kis ideig nem voltam a legjobb hangulatban. :-)

Szinte felháborító módon az ülések hátuljában nem is volt monitor, így a Lufthansa által vetített filmet maximum a bélyegnyi folyosó-monitorokon tudtam volna megnézni. Érdekes azonban, hogy a gép kínai utasainak egy részét annyira érdekelte az ott játszott film, hogy képesek voltak a gép hátuljába – pont mellém – költözni, hogy onnan állva nézzék végig azt.
A saját „mozi” végeztével örömmel tapasztaltam, hogy újabb ételosztás következik, ezúttal „uzsonnának” lehetett választani szendvicset vagy kínai tésztás valamit. Én nosztalgiából csakazért is az utóbbit kértem, természetesen pálcikákkal fogyasztva…

Kb. az út felénél járhattunk ekkor, még nagyon távolinak tűnt a leszállás, így próbáltam aludni valamennyit, de inkább csak forgolódtam, illetve folytattam a zenehallgatást. Borzasztó lassan repült az idő és tényleg alig vártam már a vacsorát. Nem mintha egy cseppet is éhes lettem volna, de tudtam, hogy az legalább elfoglal. Aztán másfél órával a földet érés előtt végre nyílt a függöny és terítettek, már nem is emlékszem mit, csak azt tudom, hogy ezt is pálcikákkal toltam az arcomba. Mire összeszedték a cuccokat, már süllyedni is kezdtünk és nagyjából a jósolt időben le is szálltunk Frankfurtban.

Szinte rettegve szálltam ki a gépből, ugyanis a leszállás alatt a gépen kiírták, hogy melyik európai városba melyik terminálról indul tovább a csatlakozás, ám Budapest valamiért nem szerepelt a listában. Így az első utam rögtön egy információs monitorhoz vezetett, ahogy hatalmas örömmel olvastam le, hogy a megadott időben indul a budapesti gép. Szinte átröppentem a frankfurti reptér útvesztőin, miközben telefonon értesítettem az otthoniakat a jó hírről és megdöbbenve láttam a folyosókon felállított tábori ágyakat, melyeken úgy aludtak az ottrekedt utasok, mint a hajléktalanok. Át is futott az agyamon, hogy még mindig nem biztos, hogy én nem itt fogok kikötni...
Szerencsére a beszállókapunál még mindig ki volt írva az indulás, és mivel volt még annyi időm, megittam életem legfinomabb és legdrágább forró csokiját, majd szálltam is be az előzőhöz képest kicsi repülőbe, hogy Budapest felé vegyem az irányt. A buszról, ami a repülőhöz vitt ki, felhívtam még Totyát, aki közölte a „jó hírt”, hogy épp Helsinkiben söröznek. Persze a sör miatt egy nagyon kicsit irigyeltem őket, de inkább bosszankodtam, hogy szegények még egy éjszakát „maradnak”.

Emlékszem még rá, hogy milyen lelkesen vártam anno életem első repülőútját Írországba és mekkora öröm volt beszállni a gépbe, kinézni az ablakon és izgatottan várni a repülést. Ennek most a legkisebb szikráját sem érezve foglaltam helyet és gyakorlatilag ahogy leültem, el is aludtam és csak a felszállás, majd utána egy újbóli szundikálás után a pótvacsoraként hozzánk vágott szendvics ébresztett fel. Itt nem kellett várni semmire: mire észbe kaptam, már láttam is Budapest fényeit, sőt! Szinten azonnal észrevettem a levegőből a kivilágított Megyeri Hidat és mintegy kárpótlásul a hosszú útért, a hazatéréseim során először a gép nem kerülte meg a fővárost, hanem nyílegyenesen átvágott fölötte és úgy szállt le Ferihegyen. Csodálatos látvány volt.

Leszállás után még a csomagom megtalálása volt a kritikus pont, de a többiekkel ellentétben szerencsére egy kisebb várakozás után egymásra találtunk, és kb. pont egy nappal a sanghaji ébresztő után otthon is voltam.

Ahogy a bevezetőben már említettem, ezzel én is zárom kínai beszámolóink sorát, visszatérek saját kis blogomhoz, de én is remélem, hogy lesz még alkalmam ide irogatni.

Finnair - SOHA!

December 23-án, finnországi idő szerint - a tervezett 9.30 helyett - 10 óra magasságában végre elindulhattunk Budapest felé. Természetesen ez sem mehetett zökkenőmentesen, de a Finnair ezúttal ügyesen még tovább rombolta a maradék kis renoméját is.

Mint írtuk, Helsinkiben kicserélték a jegyünket egy másik járatra, az ő hibájukból lekésett helyett, az új tikettekről pedig egy-egy kinyomtatott dokumentumot kaptunk, mindhárman ugyanolyat, csak a személyes adataink voltak rajta értelemszerűen különbözőek. Ehhez képest, mikor szerda reggel sorra kerültünk a becsekkolásnál, az ott ülő hölgy közölte, hogy egyedül Totyi szerepel a rendszerben erre a járatra! Viszont - mint ő fogalmazott - VOLT OLYAN RENDES, HOGY VILLÁMBAN ÁTÍRTA A JEGYEINKET.

A poggyászunkat a sanghaji járat beérkezésekor a reptéren hagytuk. Felajánlották, hogy ha kérjük, kiadják, de úgy gondoltuk, egy éjszakát igazán kibírunk nélkülük, és úgy legalább biztosan lesz elég idejük (cirka 15 óra...), hogy átrakják a Magyarországra reggel induló járatra, amire minket is ültetnek. A becsekkolásnál is rögtön az volt a hölgytől a kérdésünk, hogy a csomagokkal minden rendben van-e, mire megnyugtatott minket, hogy ne aggódjunk, azok a gépen lesznek.

Ehhez képest ugyanazt az érzést kellett átélnünk, mint december 4-én Sanghajban, csak egy egyáltalán nem kicsi különbséggel. Újra hiába álltunk a csomagkiadó futószalagja mellett: EGYIKÜNK CSOMAGJA SEM ÉRKEZETT MEG VELÜNK!

A nagy különbség viszont az előző esettel szemben az volt, hogy ezúttal nem az összes velünk utazó utas járt így, csak nagyjából tíz fő. Jelenleg a Finnair honlapja a nehéz időjárási körülményekre fogja a csomagok csúszását, de ez elég nevetséges és komolytalan kifogás, hiszen azt nem tudja nekünk senki sem megmagyarázni, hogy azok, akik mondjuk kettővel előttünk álltak, hatalmas bőröndökkel a becsekkolásnál, azoknak hogyhogy fel lett pakolva a cuccuk, míg a miénk, ami már 15 órával a start előtt a reptéren volt, nem.

Azon viccelődtünk kínunkban, hogy a Finnair úgy hirdeti magát, mint a Mikulás, vagyis finnül Joulupukki hivatalos szállítója. Reméljük, a jó öreg szakállas barátunk szerencsésebben járt, jár idén, mint mi, és a világ összes pontján időben megkapja az ajándékát a sok-sok kisgyerek, és csillogó szemű felnőtt!

Egy szó, mint száz, itthon vagyunk, és ez a legfontosabb, a pakkokkal kapcsolatban - amiben egy csomó karácsonyi ajándéknak szánt holmi is volt - pedig üthetjük újra napokon, heteken keresztül a vasat.

Köszönjük minden kedves Családtagnak, Barátnak, Ismerősnek és Olvasónak, hogy az útinaplónkon keresztül végigkövette egy nap híján három hetes kalandozásunk történetét. Azt a történetet, melyet nem akarunk befejezni, hiszen a terveink között a következő években az alábbi úticélok szerepelnek imádott sportágunknak, a kézilabdának köszönhetően:

- 2010: Dánia/Norvégia
- 2011: Brazília
- 2012: Hollandia
- 2013: Dél-Korea

Ha közben egyéb, rövidebb célállomások is az utunkba akadnak, ígérjük, a sztorizások onnan sem maradnak el!

Békés, boldog, szeretetteljes ünnepet kívánunk Mindenkinek,

szeretettel,

handball.hu

Végre haza!!!

A legutóbbi élménybeszámolós bejegyzésünkre már napokkal ezelőtt került sor, még Nancsingból. Ennek főképp az volt az oka, hogy a társaság nagy része több mint két hét után már teljesen besokallt a kínai élettől. Sokat beszélgettünk róla, hogy még egyik utunk során sem éreztük soha azt, hogy haza akarunk menni, nem akarunk többet tapasztalni a helyszínből, de ebben a távol-keleti országban sikerült eljutnunk erre a szintre. Nancsingban a csarnokon kívüli idő nagy részét így hát zömében alvással, és némi szuvenír-vásárolgatással töltöttük. Kivéve Márkot, aki az azt megelőző néhány napban volt a holtponton, de aztán szerencsére visszatért az életkedve. Ő azért egynéhány nevezetességet meglátogatott, kaptunk róluk fotókat, de a mi ingerküszöbünket már egyiknek sem sikerült annyira átlépni, hogy nekilóduljunk.

Emellett a pénteki, csarnokból hazavezető taxi-utunk is sokat nyomott a latba, hogy többet ne legyen kedvünk sehová távolabbra sem elmenni. Kezdődött úgy, hogy a szállásunk recepcióján sem beszélt senki angolul. A tulaj, aki kiadta nekünk az apartmanokat, elküldte e-mail-ben a címet, amit mi gondosan még otthon, Magyarországon kinyomtattunk, és hoztunk magunkkal. Emellett a szobából is hoztam egy névjegykártya méretű reklámot, amin úgyszintén feltüntették a címet. Az elődöntők után, este 11-kor elindultunk a csarnokból, Sandra hoteljének recepcióján hívattunk két taxit, amelyek sofőrjeinek megmutattuk a kis kártyát, valamint a kinyomtatott papírt is. Sokáig értetlenkedtek, aztán végül elindultak a járművek. Ildikóval mi az elsőben ültünk, de mindkét papír a másodikban utánunk jövő fiúknál maradt. A taxis az emlékeinkkel teljesen ellenkező irányba indult, majd cirka 15 percnyi út után közölte valahol, hogy ez az. Rögtön láttuk, hogy nem stimmel a dolog, de hát nem tudtunk mit tenni, kiszálltunk, és hívtuk a fiúkat, hogy baj van. Mondták, hogy kitalálnak valamit, mire körülbelül öt perc elteltével megláttam őket az út túloldalán bóklászni.

Gyorsan utolértük őket, majd a papírt minden úton-útfélen elénk bukkanónak az orra alá nyomtuk, mire egy portás felcsillanó szemekkel kezdett minket bevezetni egy lakóparkba, és a kiszemelt épület liftjébe akart tuszkolni. Nagyon megijedtünk, magyaráztuk neki ezerrel, hogy ez nem az a hely, hiszen a liftben mindössze tizenegy emelet-lehetőség volt, míg a mi szállásunk harminchárom szintes! Viszont már a végére is akartunk járni, mi ez az egész. A srác elvezetett minket egy ajtóig, ahonnan – hosszas kopogás után – álmos fejje kijött az egyik fazon a kettőből, akik reggel a vasútállomásról elszállítottak minket. Kiderült, hogy ő ott lakik, és valamiért mind a két papírunkon az ő címe szerepelt. Végül happy end, felírta nekünk, hová kell vitetni magunkat, és így éjjel háromnegyed egyre „haza” is vergődtünk.

A vb szombati, utolsó pihenőnapja így nekünk is lazulással telt, pláne, hogy aznap volt Paha születésnapja, amire összeszerveztünk egy újabb karaoke-bulit a külföldi kollégákkal-barátokkal, egyben búcsú-összejövetelként is. Totyi mélypontja ekkorra már odáig jutott, hogy ő nem is csatlakozott hozzánk, viszont velünk tartott Sandra, a norvég Björn és egy német szurkolósrác, Michael is. Paha tiszteletére néhányszor eltoltuk a „Happy birthday to you” című örök klasszikust, az este végére pedig már néhány helyi arccal is összecimbiztünk, akiket behívtunk a karaoke-szobánkba, és habár ők nem beszéltek angolul, nekünk meg a kínaival adódtak továbbra is nehézségeink, azért elé jól megértettük egymást.

Talán pont ettől is ment el a kedvünk mindentől, hogy nemhogy a sajátján kívül szinte senki sem tudott minimális szinten sem angolul, de még a leglogikusabb magyarázatunkat sem értették. Mikor például hazautazásunk reggelén hívattunk két taxit a sanghaji szállásra, és vártuk az érkezésüket (teszem hozzá, ebben a nemzetközi vendégsereggel bíró hotelban is se a reggeli műszakos recepciós, sem a londínerek nem beszéltek egy kicsit sem angolul…), szóltam a srácnak, aki a taxikat akarta keríteni. Odarángattam a helyi metrótérkép elé, mutattam, hogy kettő, mondtam, hogy taxi, és rámutattam a metróállomásra, ahová vitetni akartuk magunkat, mire a következő öt percet a helyzet kézzel-lábbal kimagyarázásával kellett tölteni, mert ebből arra következtetett, hogy nem kell a taxi, és inkább a negyven csomagunkkal metrózni akarunk, és hol kell átszállni, valamint melyik vonalakra…

Na de ennyire ne rohanjunk előre: a vb lezárult vasárnap este, reggel Nancsingban elbúcsúztunk Márktól, mi pedig vonattal felrobogtunk Sanghajba, hogy eltöltsük ott a búcsúnapunkat a keddi hazaindulás előtt. A nancsingihoz képest ott egy sokkal korrektebb szállás fogadott minket, bár nagy gondok az előbb említettel sem voltak. A vonatunk újabb sebességrekordot döntött, majd’ 250 km/h-val vágtatott a Szucsou – Sanghaj szakasz egy részén, hogy behozza a négy perc (!!!) lemaradást.

A szállást elfoglalva belevetettük magunkat utoljára a város forgatagába, két konkrét céllal: az egyik, hogy találjunk egy jó kis ebédelős helyet (jelentem, megtörtént, és csodák csodájára még egy angolul beszélő pincérlány is akadt ott), a másik pedig, hogy behörpintsünk egy búcsúitalt a világ legmagasabban fekvő bárjában. Ez a hely a Sörnyitó mellett található, 88 emeletes Jin Mao torony 87. szintjén, üveges falainak köszönhetően pedig körpanorámás kilátást biztosít a városra. Gondolhatjátok, hogy nem éppen resti-szintű árakkal operál, de egy sörre azért még futotta a büdzsénkből. Eljátszottunk a gondolattal, mekkorát néznének, ha az itallapon található legdrágább nedűt, egy 48.000,- jüanos üveg bort választanánk, de sikerült gyorsan lebeszélni magunkat róla – csak azért, mert akkor éppen a sört jobban kívántuk. Nagyon különleges hangulattal bírt az egész, és méltó megkoronázása volt eddigi leghosszabb utazásunknak.

Aki végigolvasta eddigi kalandozásunk történetét, már egyáltalán nem is lepődik meg azon, hogy a reptéren – az egész Európában, és persze Helsinkiben is uralkodó hóhelyzet miatt – csak az értesítés várt minket a becsekkolásnál, hogy a 10.20-ra tervezett indulás 13.30-ra tolódik, Paha frankfurti gépe pedig egy órával startol később. Arról eddig még nem is meséltem, hogy a több mint egy héttel utánunk érkező csomagjaink miatt a Sanghaj – Helsinki járatra kárpótlásul business-osztályra cserélték a jegyeinket. Mi komolyabb kárpótlásra számítottunk, de mivel a Vantaa-n a csomaghordók sztrájkja előre be nem jelentett esemény volt, így az a „vis maior” kategóriába tartozik, ezért a légitársaság nem köteles semmi kárpótlást sem felénk fizetni. Ezt a gesztust sem kapta meg természetesen szinte senki, csak mi olyan balhét rendeztünk, meg a nemzetközi sajtókapcsolatainkkal fenyegetőztünk, hogy jobbnak látták valamit felajánlani számunkra. Most éppen itt ülök a kényelmes székben, elnyújtózva, és az orosz légtérben suhanva írom ezeket a sorokat, jóllakva az összesen ötfogásos ebédtől (… és a közben felszolgált italoktól). A bejegyzés feltöltésére viszont, ha minden jól alakul, már otthonról kerül sor – hacsak nem úgy járunk, hogy nem vár meg minket Finnországban a budapesti csatlakozás, és a messzi Északon ragadunk karácsonyra!

(Az előbb írtakhoz képest öt órával később: ) A Skandináviában ragadás egy éjszaka erejéig sikerült már. Jelen állás szerint holnap reggel indul a gépünk Ferihegyre, addig a Finnair egy hotelban szállásolt el minket. Mást nem tehetünk, csak bizakodunk, hogy holnap tényleg felszállunk!

Bemutatkoztak a csarnokok és a „rendezés”

Ezt a bejegyzést eredetileg a döntő reggelén szerettem volna feltenni, de nem csak a csarnokban voltak gondjaink az internettel, hanem a szálláson is. Közben már Helsinkiben vagyunk (lásd a másik új bejegyzést), itt már hasít a blogszerkesztés, meg a képfeltöltés.

Véget ért a világbajnokság, és lassan kínai utazásunk is. A sok „külső” élmény után most konkrét történésektől függetlenül következzen egy kis bemutatás a csarnokokon belüli életről, és a torna rendezésének színvonaláról.

Közel 3 hetes kínai tartózkodásunk során két sportcsarnokban dolgoztunk: a magyar érdekeltségű csoportmérkőzéseket és a középdöntő találkozóit Szucsouban rendezték, míg az első négy helyet eldöntő meccseket egy teljesen külön helyre, Nancsingba vitték a szervezők. Utóbbi egyébként Jiangsu tartomány „fővárosa”.

A szucsoui sportcsarnok (Suzhou Sports Center Gym) a vb hivatalos honlapja szerint 6000 férőhelyes. Az építmény kívül-belül egyaránt megfelelő állapotban volt, egy-két kivételtől eltekintve. Vegyük például a mosdókat. A férfi részlegben "vályus" kialakítású piszoár, illetve a macedóniai Ohridból általunk már ismert talajmenti pottyantó várta a megkönnyebbülni vágyókat. A helyiségben a falra applikált füstölő próbálta elnyomni a szagokat, több-kevesebb sikerrel. Ezek az állapotok némelyik vendéglátóhely illemhelyiségéhez képest ötcsillagosak voltak.
Hőmérséklet tekintetében sem voltunk elkényeztetve, a csarnok előterében borzalmasan, a játéktéren és a lelátón csak kicsit volt hideg. Az első napon úgy feltekerték a fűtést, hogy a pályán továbbra is hűvös volt, a sajtószektorba felérve viszont már-már kánikulai forróságot éreztem. A mixed zone (kötelezően kijelölt útvonal a játékosoknak az öltöző felé, interjúadás céljából) a jégverem hőmérsékletű előcsarnokban volt kialakítva. Ennek a megpróbáltatásnak legtovább a norvég válogatott volt rendszeresen kitéve, előfordult, hogy a komplett csapat nyilatkozott hosszú félórákig a rájuk várakozó sajtósoknak.

Arra fel voltunk készülve, hogy a hazai szurkolók számára érdektelen csoportmeccseken kevesen lesznek. De hogy a középdöntőkre a városba érkező kínai válogatottra se teljen meg a hatezres csarnok egy hatmilliós városban? Egy mérkőzést leszámítva ugyanis nyomasztóan kevesen voltak még ezeken a találkozókon is. Azon az egy meccsen is (Kína éppen ellenünk játszott) úgy jött össze nagyjából 1500 néző, hogy a mérkőzés első perceiben elkezdtek beözönleni az emberek. Meglehetősen szervezett jellege volt az egésznek. Az alacsony nézőszám oka lehetett részben a helyi viszonylatban magas árak, de a kínaiak teljes érdektelensége a kézilabda, illetve maga a rendezvény iránt is. Lehet, hogy nem is tudtak róla, kevés helyen láttunk például reklámplakátokat. Némi életet vitt a csarnok szürke hangulatába a norvég szurkolók régről ismert kolompolós, ütemes "tombolása", illetve a néhány főből álló magyar tábor lelkes buzdítása is.

A fotósmellényért letétbe ezúttal nem pénzt kértek egy alkalommal, hanem minden nap érkezéskor magát az akkreditációs kártyát, majd este vissza az egész. Érdekes logika, de végül is működött. A fényviszonyok az általam ismert magyarországi sportlétesítményekhez képest jók voltak. Külön jó pont a szervezőknek, hogy az alsó széksorok betolásával a zsűriasztallal szembeni oldalon és a kapuk mögött széles közlekedőút állt rendelkezésre, így a félidő alatt is könnyedén lehetett térfélt és oldalt váltani. Ülőalkalmatosságként a képek között látható műanyag hokedlik voltak elhelyezve, melyek nem igazán voltak kényelmesek hosszas ücsörgésre, de néha még így is képes voltam elbóbiskolni egy-egy unalmasabb meccs közben.
Az elmúlt világversenyekhez (nekem: 2007-es vb, 2008-as eb) képest kicsit szokatlan volt, hogy az alapvonal mögötti, kartonpapírból készült reklámtáblák és a labdafogó háló között ezúttal nem lehetett ülni, össze voltak kötözve. Mondjuk ez a korlátozás nem okozott nagy problémát, tekintve hogy nagyon kevés fotós dolgozott, kényelmesen elfértünk a pálya négy sarkánál. Apropó, kevés: Paha érkezéséig szerény személyem volt az egyetlen magyar fotós a világbajnokságon. Képeinkből jelentek meg többek között az index sportrovatában, a Nemzeti Sport papíralapú kiadásában, valamint az MKSZ oldalán is.

Az újságírós munkahelyek internetes ellátottsága igen gyér volt, ráadásul a vezeték nélküli kapcsolatért minden nap hozzáférést kellett volna vásárolni. A vezetékes hálózat alul volt méretezve, kevés aljzattal, még kevesebb kábellel. Szerencsére utóbbiból hoztunk magunkkal, és a Paha által már említett wifi eszközt is beüzemeltük minden nap a pálya szélén, így nem kellett felrohangálni a feltöltendő képekkel. A sajtóközpontot ritkán látogattuk, pedig ott bokáig lehetett járni az internet-kábelekben, oly kulturáltan voltak kiépítve a végpontok.

A nancsingi elődöntők és éremcsaták helyszínéül szolgáló aréna (Nanjing Olympic Sports Center Gym) hatalmas területen helyezkedik el, több sportlétesítménnyel szoros szomszédságban.
Az arénába belépve ledöbbentünk a látványtól. Egy befogadóképességében a Papp László Budapest Sportarénánál ugyan nem sokkal nagyobb, de méreteit tekintve valahogy mégis hatalmasabbnak tűnő csarnokba jutottunk. A kispad oldalánál itt is hiányzott néhány sor, ezek fölött nem sokkal helyezkedett el a sajtó munkatársai részére kialakított szektor, amely sajnos az első pillanattól kezdve szűkösnek bizonyult. Érthetetlen, hogy a sokkal nagyobb helyszínen, a fokozottabb érdeklődéssel kísért végső küzdelmeken miért fukarkodtak pár asztallal meg áramforrással. Velünk egy időben tapasztalta meg Björn, a fülvédős szucsoui sajtóközpontos kollégánk is a rendezés színvonalát. Nem volt elragadtatva például attól sem, hogy az első elődöntő mérkőzés előtt cirka háromnegyed órával még nincs jegyzőkönyv.
A szucsoui fizetős wifi-vel szemben itt ingyenes volt a drótnélküli internet használata, ám az a második elődöntő elején megadta magát, feltehetően a (nagyrészt a pálya szélén dolgozó fotósok által generált) forgalomtól. Reméltük a döntőn újra működni fog (működött), különben marad a kirándulás a sajtóközpontba, ha képet akarunk feltölteni a beszámolóinkhoz. Hogy ne csak morogjak, a fényviszonyok kiválóak voltak. Korábbi helyszínünkhöz hasonlóan itt is hideg volt, leszámítva a sajtóközpontot, ahová a pálya egyik végéből eljutni felért egy kisebb túrával. A norvég szurkolók száma nagyjából megduplázódott, és megjelentek kisebb spanyol, orosz és francia csoportok is, valamint a szerény létszámú magyar drukkercsapat egy része is átköltözött ide.

Összegzésképpen azt mondhatjuk, hogy a kisebb szucsoui csarnok ugyan bizonyos tekintetben fapadosabb volt, mint az ultramodern nancsingi, mégis az előbbiben éreztük jobban magunkat. Hiába, mégiscsak oda jártunk majdnem két hétig minden nap. Ugyanakkor mindkét helyen volt szerencsénk több apróságnak tűnő, de annál bosszantóbb dolgot átélni. Például az eredményjelző (rajta a gólszerzőkkel, ami hasznos volt, mert a papírjegyzőkönyv gyakran elmaradt) és a teljes belső csarnokvilágítás mérkőzés utáni azonnali lekapcsolása, függetlenül attól, hogy néhány újságíró még szeretett volna leírni pár mondatot, esetleg utána épségben kijutni az objektumból. A mérkőzések utáni sajtótájékoztatók (nem) lebonyolítása kabaréba illő volt, végülis csak két edzőnek meg két játékosnak kellett volna egyszerre megérkeznie egy helyiségbe, de ez gyakran nem sikerült, hogy a tolmácsolási nehézségeket ne is említsük. A döntő utáni értékelés pedig nemes egyszerűséggel elmaradt...

A csatolt képeken olyan további apróságokat láthattok, mint az elektronikus kijelző üzemzavara esetén azonnal bevethető lapozós kijelző (a csapatok neveit pedáns rendben cserélték a bemelegítések alatt), melyek akár 3 számjegyű mérkőzésállást is képesek lettek volna megjeleníteni, a fityulás „orvosi team”, az üres lelátók, vagy a szundikáló helyi segítő, TV-operatőr. A 2007-es vb-ről ismerős select labda is megtalálható, amely ezúttal kínai nemzeti színekben pompázott, és néhány játékos hajmeresztő dolgokat produkált vele, többen közülük a saját mérkőzésük előtt.

Vasárnap tehát véget ért a vb, megvoltak az éremátadások, viszont a várt záróünnepség elmaradt. Pedig a kínai szervezők ott voltak Párizsban két éve, láthatták, hogy ott mennyire megadták a módját a torna befejezésének. Azt gondoltuk, hogy a szervezés alacsony színvonalának némi kompenzálásaként valami szép búcsúünnepséget rendeznek az éremátadás után. Nem így történt, de azért próbálunk majd később csak a szépre emlékezni.

Bejegyzésem végére egy kis fotós számvetés: a vb alatt készítettünk 35 fotógalériát (1 edzés, 1 városnézés, 15 csoportmeccs, 9 középdöntő, 4 helyosztó, 2 elődöntő, bronzcsata, döntő, eredményhirdetés). Az elmúlt 17 nap alatt a bruttó exponálások száma nálam 10332, Pahánál 5415 volt.

Mostantól számított nagyjából két hétig csak karácsonyi meg szilveszteri örömködést vagyok hajlandó fotózni...:-)